Fényeket festett. Szineket és nap utakat. Az évek alatt sok tucat vászonra, mígnem egy nap letette az
ecsetet és úgy döntött befejezte. Többé nem veszi kezébe, mert tökéletesebbet már nem festhet.
Kiválasztott tíz képet és a többit elégette. Addig egyetlen egyet sem adott el, sőt munkáit senki sem
láthatta. Most gondosan elrendezte a megtartott képeket és kinyitotta műterme ajtaját. A fények és
színek becsalogatták az embereket, akik csodájára jártak az ismeretlen festő kiállításának.
A hetedik napon megjelent a Műgyűjtő. Megállt a terem közepén és lassan körbe forogva vizsgálta a
festményeket, majd az ajtóhoz lépett és határozott mozdulattal becsukta. Ketten maradtak a napút
képekkel. A Műgyűjtő gazdag volt és tudta mit akar. A Festő szegény, de valamit ő is tudott, többé
már nem tud festeni ilyen képeket.
A szerződésüknek két pontja volt, amelyet a Festő könnyed szívvel elfogadott. Nem dedikálja a
vásznakat és soha többé nem fest. A Műgyűjtő hatalmas összeget fizetett a képekért és egyben a
műteremért.
A Festő húszegynéhány év múlva egy éjszaka tért vissza a városba. Egyenesen a műteremhez vezetett
útja. Megmaradt pótkulcsával kinyitotta az ajtót. Hátizsákjából kivette palettáját és csupa sötét
színeket nyomott rá a festékkészletéből. Gyorsan dolgozott. Valamennyi képét kijavította. Árnyakat,
árnyékokat, fellegeket festett. Árnyalta a nap utakat, átszínezte a fényeket. Kiegyenesítette a
síkokat. Végül eltörte vonalzóját és mind aláírta. Munkáit befejezte. Jobbat már tényleg nem
festhetett.
A városszéli tó hold világította ezüst útjába csobbant. Csendesen siklott a sötétben tündöklő
fényforrás irányába, mígnem teljesen ellepte a víz.
Reggel ajtónyitás után nem borult fénybe az utca. Az őrök egy levágott emberi fület találtak a terem
egyik sarkában. A másikban vonalzók darabjait.

Pázmándi Péter az Irodalmi Rádió szerzője. 1959-ben születtem. Jogi egyetemet végeztem ennél azért kicsit később, majd vállalkozó lettem,…