Erős szél ingatta a fák törzseit. A lehulló levelek sokáig imbolyogtak a levegőben, hogy saját fájuktól méterekkel arrébb landoljanak az úttesten, vagy a járdán. A szürkét halványzöld-aranysárga-barna avarszőnyeg takarta be, s csak itt-ott engedett át néhány foltnyi helyet a betonnak. Akár egy padlószőnyeg, amely a sok használatban kikopott. Néha szél kapott az avarba és magasba emelte a leveleket. Úgy tűnt a haldokló nyár küzd az életért, egyre csökkenő reménnyel. Gyönyörű haláltusa ez. Az egyetlen szép elmúlás.

Kabátjába burkolózva egy fiú ült a járdaszegélyen. Fejét felhúzott lábai közé fogva a földet nézte. Később állát magasra emelve tekintete a távolba merült. A szél faleveleket fújt az arcába, elfordította fejét. Fölállt, mert azt akarta gondolatai a gyomrába szálljanak, vagy a lábába, hogy súlypontja kiegyenlítődjék. Úgy érezte fejét valami ellenállhatatlan erő húzza lefelé, mindjárt elvágódik és megnyílik alatta a föld, zuhan, repül a mélybe. Imbolyogva járt. Nem akart védekezni érzetei-érzései ellen. Kezét zsebe mélyére rejtette, távolról mozgó szürke oszlopnak tűnt. Nem vette észre, hogy a járdaszegélyhez ért, megbicsaklott a lába, amikor lelépett róla. Visszalépett körülnézni hol is jár. Nem azért, mintha ismeretlen lenne számára a környék, csak annyira elvonta figyelmét a belső vívódás, hogy már erre sem emlékezett. Fölemelt egy gallyat. Nézegette, mintha tőle várná a döntést. Tudta, ha elmegy, csak mélyül a kettejük közötti szakadék. Ha nem megy el, az megfutamodásnak tűnhet. Különben is érdekelte, mennyire változott meg az apja azóta, egyáltalán megváltozott-e a magányban? Még egy órája volt a találkozóig. Kis darabokra törte az ágat, egyenként dobálta el a szilánkokat…

Döntött. Elmegy, nem veszíthet semmit. Családja már úgyis végérvényesen széthullott. Nem is emlékszik mikor látta utoljára az apját. Igaz, anyját néha még csak meglátogatja, de ezek a találkozások is egyre ritkábbak. Nem tudja elviselni az elmegyógyintézet légkörét és anyja is egyre rosszabb állapotban van. A látogatások után napokig nem tud magához térni. Legutóbb már meg sem ismerte. Csak ült vele szemben és idegesen dohányzott, mint aki fél, hogy utolsó élvezetét is elveszi valaki. Miután tövig szívta a cigarettát, háta mögé hajította a csikket, lábait maga alá húzta és valami utánozhatatlan ijesztő mosollyal kérdezte: „Ön is szereti a mogyorókrém tortát?”

Legközelebb azt visz neki, bár tudta, sohasem szerette anyja az édességet. Abban sem volt biztos, hogy lesz legközelebbi alkalom. Elmegy egyáltalán még oda? Lesz hozzá ereje? Persze, meglátogatja anyját legközelebb is, meg azután is, amíg csak él, hiszen ő az egyetlen, akihez még tartozik. Mindenképpen kell tartozni valakihez, valahová. Ez a gondolat most hirtelen mindennél élesebben hasított agyába. De tartozik-e ő valahová? A lehetőségeket pergette le maga előtt.

  • A diagnózis negatív, nem mutatható ki semmi – mondta hirtelen emelt hangon.

A járókelők csodálkozva fordultak meg utána. Alig múlt húsz éves, s már azt kell mondania, nem tartozik senkihez. Az egyetlen, akit hozzátartozójának nevezhet, emberroncs, közel az élet végéhez, vagy amit még annak lehet nevezni. Ha anyja meghal, itt áll a légüres térben, egyedül az árral szemben. Tudta, hogy gyenge lesz. Nem lesz ereje még ahhoz sem, hogy magának légvárat építsen. Még képmutató sem tud lenni. Az a legkevésbé! Nincs bátorsága az önáltatáshoz, mert tudja onnan egyetlen lépés a teljes kiszolgáltatottság. Forrt a vére, kedve lett volna minden emberhez odalépni és arcába üvölteni: Állj meg, nem látod, teljesen egyedül vagyok! Nézz te is körül, mindannyian egyedül vagyunk! Félünk és te közömbösen el tudsz menni mellettünk, elmégy magad mellett is! Hiszen te is egyedül vagy, legfeljebb nem veszed észre, mert ez már nem is érdekel.

Futni kezdett, át az úttesten. Mindkét irányban hangos fékcsikordulással álltak meg az autók. Nem érdekelte, futott. Bele a tömeg közepébe, kerülgetve az aktatáskás férfiakat és a reklámszatyros nőket. Futott, le az aluljáróba, a metróba, cikázott a mozgólépcsőn álló emberek között. Lihegve állt meg az egyik márványoszlopnál. Körülnézett. Szürke folyamként hömpölygő tömeget látott minden irányba. Idegen itt, ha összesne legfeljebb átlépnének fölötte. Siet mindenki a saját kis odujába, miért is érdekelné ezeket bárki baja?

Leült egy üres padra. Az arcokat fürkészte. Szeretett volna az álarcok mögé látni, mit is takarnak valójában? Megérkezett a szerelvény. Utolsónak szállt be és egy sarokban állt meg. Nyomást érzett gyomrában, tudta a közeli találkozás izgalma okozza. Mindössze egy megállót ment. Az aluljáróban ismerős srácokkal találkozott. Cigarettát kértek, a falnak támaszkodva ő is rágyújtott. Még tíz perce volt. Mélyen szívta le a füstöt és hosszasan eregette ki. Arra gondolt, mi lenne, ha mégsem menne el? Semmi. Apja meginna egy-két konyakot és megállapítaná, hogy fia ugyanolyan megbízhatatlan, mint volt. Nem, ilyen könnyű ziccert nem ad neki. Elindult a lépcsőn fölfelé. Lassan lépegetett, lábait ólomsúlyúnak érezte.

Belökte a kávéház ajtaját. Hirtelen megcsapta a meleg, a kávé és a konyak jellegzetes illata. Jól esett a szagok ilyen kombója. Kabátját leadta a ruhatárban és bement a mellékhelyiségbe. Kezet mosott, megigazította összekuszálódott haját, ámbár fésű híján csak még csapzottabb lett. Bement a terembe. Ismerte apja szokását, hogy mindig a galérián foglal asztalt, de mégis körbejárta az alsó szintet, és csak azután ment föl. Apja egy széken hátradőlve, lábát keresztbe téve, újságot olvasott.

  • Szervusz – szólította meg.
  • Szervusz, fiam, ülj le – mutatott egy másik székre – Mit iszol?
  • Vodkát kérek.

A férfi magához intette a pincért és két vodkát rendelt.

  • Ebédeltél már? – kérdezte a fiút.
  • Igen.

Az apa gondosan összehajtogatta az újságot és a pincér az asztalra tette a két poharat. Nézték egymást. Egyik sem tudta hol kezdje. Rég találkoztak. A kávéházban közepes, hétköznap délutáni forgalom volt. A galérián rajtuk kívül még egy nő ült egyedül és egy fiatal pár. Telefonjaikat nyomogatták.

  • Megváltoztál, megférfiasodtál – állapította meg az apa, csak hogy mondjon valamit.
  • Igen – mondta a fiú és szájához emelte a poharat.

Egy húzásra kiitta, de nem tette vissza, kezében forgatta. Érezte hogyan folyik le az erős ital gyomrába. Jó érzés volt. Látta, hogy apja keresi a szavakat, miközben szintén megitta a vodkát.

  • Kérsz még egyet?
  • Kérek – válaszolta a fiú.

A férfi ismét intett a pincérnek. Megvárta, amíg kihozza a rendelést és leteszi eléjük az asztalra.

  • Tegnap bent voltam anyádnál.

A fiú szeméből érdeklődés tükröződött. Kíváncsi volt, mit keresett nála ennyi idő után.

  • Meg akartam mondani neki, hogy megnősülök, de nem lehetett. Semmit sem értett meg. Igazából azt sem tudta, ki vagyok.
  • A beleegyezését akartad? – kérdezte megvetően a fiú.
  • Nem, nem csak…- habozva felhajtotta az újabb vodkát.

Néhány csepp a nadrágjára esett. Nem vette észre. A poharat idegesen visszahelyezte az asztalra.

  • Még neked sem mondtam eddig, tudod csak egy hete biztos az egész – szabadkozott a férfi.
  • Miért, az én beleegyezésemre is szükséged van?
  • Gondoltam talán nem teljesen közömbös neked.
  • De, az – mondta unottan a fiú.
  • Hát már itt tartunk? – kérdezte a férfi.
  • Lehet, hogy nem tűnt fel neked, de már elég régen.

A férfi az órájára pillantott.

  • Ha sietned kell, csak menj, én nem tartalak fel – jegyezte meg a fiú.
  • Fontos találkozóm van – pénztárcájában kotorászott – Van pénzed? – nyújtott a fiúnak egy tízezrest.
  • Köszönöm van – tolta el magától a kezet.

A férfi az asztalra tette a pénzt. Intett a pincérnek.

  • Fizetek!
  • Ezerötszáznyolcvan lesz uram – nyújtotta a számlát a fizető – Köszönöm, uram – mondta és eltette a pénzt.
  • Annyi mindenre lettem volna még kíváncsi veled kapcsolatban. Hol laksz? Mit csinálsz? Milyen barátaid vannak? De most sajnos rohannom kell. Majd legközelebb. Vagy tudod mit? Gyere el hozzánk! Csapunk egy görbe estét. Jó? El ne felejtsd! Na, szervusz – azzal megfordult az apa és elment.

A fiú ülve maradt. Arra gondolt, még azt sem tudja, hol lakik most az apja. Megitta maradék vodkáját. Fölállt. Eltette a pénzt. Lassan lépegetett lefelé a lépcsőn. Az alsó szinten a bárpulthoz ült. Kávét rendelt. Nehéznek érezte fejét, egész súlyával a pultra támaszkodott. A kávéfőző nőt nézte, akinek mosolya elmosódott az automata gőzfüggönye mögött.

Pázmándi Péter az Irodalmi Rádió szerzője. 1959-ben születtem. Jogi egyetemet végeztem ennél azért kicsit később, majd vállalkozó lettem,…