Tisztelt Petőfi Társaság!
Az 1843. esztendő Ádventjének negyedik napján kezdődött történetem.
Atyám szerint hosszú évek óta akkor járt felénk a legzordabb tél. Napestig
hullott a hó, és ha néha szünetet is tartott, épp csak annyi ideig, hogy áldott
mezővárosunk, Gödöllő legfontosabb kocsiútjait valamelyest járhatóvá
tegyék a megye jobbágyai. Már napok óta ott türelmetlenkedtem ablakom
előtt, kémlelve a zord időjárást, a temérdek havat hozó égi áldást.
Szilveszter éji első bálomra készültem s eladdig már csak két hét volt hátra.
Ruhám pedig még nem készült el. Két napja sürgető üzenetet vettem a
varrodából, miszerint megérkezett Pestről a rubint színű selyembrokátszövet és próbára várnak a varrónők. Addig nem tudják folytatni a munkát,
míg a fércelt ruhát nem igazíthatják rám végérvényesen. Előrelátó atyám
szerint áldás a fagyos-havas tél, a földeken nyaranta elszaporodó rágcsálók
és más kártevők ellen. Véleményével jobbadán én is azonosulnék, de ezúttal
úgy éreztem a járhatatlan utak börtönné alakították számomra városszéli
kúriánkat. Aggodalmas gondolataimat ideig-óráig csak Vörösmarty Mihály,
nemzetünk nagy poétája köteteinek szorgos olvasgatása terelhette el.
Anapestusait és jambusait már emlékezetből soroltam magamban, midőn
meleg szobámban kérleltem az eget az időjárás kedvező változására.
Legalább annyira, hogy a város előkelő varró szalonjába elindulhassak. Úgy
tűnt, fohászaim meghallgatást nyertek, mert aznap délutánra megtorpant a
hóesés és remélhettem, hogy kocsisunk is alkalmasnak találja indulásra
mind az időt, mind az utat.
A szalonhoz közeledve újként feltámadott a hóvihar, s a bejárat szinte
láthatatlanná vált a hópelyheket vízszintesen arcomba fújó szélben.
Kocsisunk figyelmét lekötötte a hóvakságtól meg-megvaduló lovak
zabolázása, hogy valamiképp csendesítse ösztönös félelmük okozta
kitöréseiket, lehetővé téve számomra a biztonságos kiszállást. Láthatóan
erre egyedül képtelen volt. Ekkor a hózásban szinte láthatatlan, szokatlanul
vékonynak tetsző alak tárta ki kabinom ajtaját és termetét hazudtolóan
erős, határozott karmozdulattal kisegített onnan. Fekete köpönyegét reám
terítette, miközben lágy erőszakkal a kapualjba terelt. Sürgető gyorsasággal
meghúzta a bejárati harangot, majd melegítendő kezeimet, tenyerei közé
Pázmándi Péter: Mednyánszky Berta utolsó levele
2
szorította. Lassan, szégyenlősen emelte fel tekintetét szemem magasságába.
Jólneveltségem nem engedhette, hogy tekintetünk találkozzék, ezért pilláim
alól kilesve csak szorosan összezárt ajkai felett serkenő ifjúi szörzetét, s a
rájegecesedő hópihéket nézhettem. Vártam, de ajkai nem nyíltak szólásra.
Valahogy mégis a tekintetéből sugárzó erő igézett meg. Soha többé nem
feledhettem azokat az izzó, kék szemeket, amelyek a hólepte arcból
villantak rám, s akaratom ellenére engem is elnémítottak. Nyikorogva nyílt
a kapu. Illendő lett volna hálámat kifejezni a lovagias segítségért, de már el
is tűnt ifjú megmentőm. Csak siető léptei ropogását hallottam a friss hóban,
kiről csak később tudtam meg, ő Megyeri a színész, s még sokkal később,
hogy valójában nem más, mint a költő.
Hetek óta készültem első bálomra, amit a Grassalkovich kastélyban
rendezett atyám, az esztendő utolsó éjjelén. A kastélyt tulajdonló családnak
akkoriban már nem volt leszármazottja, s így a birtokosságnak valódi
tulajdonosa. Mióta eszemet tudtam, atyám volt a kastély és a hozzátartozó
földek inspektora, aki mindig gondosan elkészítette a gazdasági könyveket,
jelentéseket, fogadta az üzletfeleket, elszámoltatta a bérlőket, kezében
tartotta a kereskedelmi ügyleteket, s kifizette a munkásokat. Ilyen formán a
község legfontosabb emberei közé tartozott, a megye elöljárósága gyakori
vendég volt portánkon. Néhány esztendeje, abban a becsben részesültem,
hogy a könyvelést jelentős részben szerény személyemre hagyta. Persze
erről rajtunk kívül másnak nem lehetett tudomása, mert az üzleti atyafiak
megbotránkoztak volna, s talán el is fordulnak a gödöllői birtokosságtól. Hát
még, ha tudták volna miféle reformokat vezettünk be a jobbágyok
földhasználatában, a termények hasznának felosztásában. Ámbár azt
gondolom, amíg előnyös üzleteket köthettek atyámmal, különösebben nem
is érdekelte őket.
Szorgos – hitem szerint haszonnal járó – munkám által elért családi
emancipációm azt eredményezte, hogy olyan kérésekkel is fordulhattam
atyám felé, amelyek akkoriban szokatlannak tűnhettek a gödöllői
mezőváros életében. Így hát kívánságomnak akkor sem mondott ellenkezőt,
midőn első bálom előtt azzal álltam elé, hogy az év utolsó napján adjon
engedélyt a környékünkön az idő tájt portyázó színtársulatnak a kastély
barokk színházában egy komédia előadására. Ismerve őt, ezen gesztus nem
is volt ellenére.
Pázmándi Péter: Mednyánszky Berta utolsó levele
3
A társulat Lándzsás Wilhelm vásári komédiáját adta, Szent Iván éji
mulatságok címmel. Az első sorban kaptam helyet, atyám mellett. A közel
négytucatnyi megyei előkelőségből verbuválódott közönség igen jól
szórakozhatott az előadáson, mert gyakran hangos hahotázásokat hallottam
hátam mögül. Kivált mikor a Titánia nevű tündérkirálynő szerelmet vallott
egy szamárfülű elvarázsolt takácsnak. Volt a játszók között egy Puch
nevezetű ördögfajzat, aki – legalábbis nekem – az egész előadásban a
legfontosabb szereplő volt. Midőn először lépett a színpadra, nagy
meglepetésemre ugyanazt a megragadó tekintetet fedeztem fel szemében,
amely tulajdonosa néhány napja megmentett a hidegtől. Az volt az érzésem,
végig nekem adja elő amiképp szomorú, olyképp nevetséges alakoskodását.
Különösképpen záró monológjában, mialatt csakis az én szemembe nézett.
Kitapsolván magunkat a színjátszók előtt, varázsütésre átváltozott Puch, az
ördögfióka és lett egy váratlan mozdulattal Megyeri, a színész. Felemelte
kezét, ismét csendre intve a közönségét. Kezdetben halkan, majd
fokozatosan emelkedő hangsúllyal szavalni kezdett, mindvégig megható
érzelemmel. Lehetetlen volt nem észlelnem, hogy nekem mondja. Letérdelt
a szín közepén, rám nézett, midőn csodálatos szavakat sorjázott a
szerelemről: „A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Beleestem,
benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok….”
Mint említettem volt, ezután következett első bálom, a huszonegyedik
életévemben. A vándorszínészek komédiai előadása után legott és
valahányan, a bálterembe voltunk hivatalosak. Atyám grátisza a
színjátszóknak is szólt. Napokkal megelőzően alakított táncrendem szerint,
s nem kevésbé híven a hagyományokhoz, nyitótáncom atyámat illette, de
azután egész éjjel roptam a megye előkelő ifjúival. Fárasztó volt, de jóleső és
büszke fáradtság. Talán túlontúl hamar is ért minket az újesztendő, s én pár
percre kimentem levegőzni az erkélyre, a hideg, friss levegőre. Ott találtam
a Megyeri néven megismert vándorszínészt, a korlátnak támaszkodva. A
messzeségbe bámult fagyottan, meredten. Láthatóan távolban jártak
gondolatai. Próbáltam észrevétlen maradni, de ez lehetetlen volt abban a
súlyos szövetű báli ruhában. A brokát suhogására megfordult és rám
mosolygott. Lányka, így szólított meg miközben felém fordult nesztelen, s
nekem szó nem jött számra. Neki annál inkább. Mondatait ennyi esztendő
távolából is fel tudom idézni:
Pázmándi Péter: Mednyánszky Berta utolsó levele
4
„Tudom ki vagy, Berta, Mednyánszky Berta. Vendéglátónk gyönyörű
magzata. Nézz fel az égboltra, s láthatod születő csillagom. Éppen ma
huszonegy esztendeje ragyog. Hív, hogy induljak, holott szemed igéző
sugara marasztalna. De nem tehetem, dolgomat a mindenség rendelte
nekem. Mennem kell, a fény immár kijelölte utamat. Mégis, talán egyszer
még visszajövök hozzád, hogy asszonyom légy. Most csak ígéretemet
hagyom rád. Várj reám, s asszonyommá teszlek, lányka!”
Éppen ahogy feltűnt a semmiből, úgy viharzott és hagyott el a színész,
midőn megcsókolta homlokom. Egyedül maradtam a hideg teraszon s még
azt sem tudhattam, valójában ki ő. Lelkemben mégis felejthetetlen otthont
lelt a lángoló szavakat verselő jelenés, miként arcomon lehelete.
Hónapok teltek, de a velem egykorú ifjút nem feledtem. Szavait, szemeit
őriztem magamban még, ha nem is volt más, mint egy különös szilveszteri
éji látomás. Álmaimban mégis létezett a szavaló, álneves színész. Aztán
hónapok múltán valósággá vált.
Atyám távozó pesti vendégei nálunk felejtették az Atheneum folyóirat több
hónapos példányát, amelyben felfedeztem azt a verset, mit tünékeny
hódolóm szavalt akkor a színen. Nekem. A nyomtatott oldal alján ott volt az
aláírás: Petőfi Sándor. Ő volt hát a néhány perces hódolóm, ő volt hát a
költő. Petőfi Sándor ígérte meg nekem, hogy egyszer asszonyává tesz!
Időm még sokasodó könyvelői munkám mellett is engedte, hogy előfizessek
és buzgón elolvassak minden folyóiratot, amelyeket a pesti irodalmi közélet
adott ki. Sokszor csak hetekkel később hozta mifelénk a postakocsi, vagy
néha futárt kellett meneszteni egy-egy kiadványért. Mikor kézbe kaptam,
sietve felvágtam az íveket és azt kerestem van-e benne, Petőfi Sándorköltemény. Kezdetben ritkábban találtam, de örömömre egyre több és több
poézis alatt megtaláltam nevét.
Hírét vettem, hogy Vörösmarty Mihály támogatásával a Pesti Divatlapnál
szerkesztői állást kapott mi több, megjelent első kötete „Versek” címmel.
Azonnal Pestre kellett utaznom, hogy megszerezzem ezt a könyvet, s titkon
reméltem, találkozhatunk.
Tudtam hol találom, az ifjúság közismert találkozóhelyén, a Pilvax
kávéházban. Természetesen atyám kísérő nélkül nem engedett el, így hát a
Pázmándi Péter: Mednyánszky Berta utolsó levele
5
nálunk gyakornoki állásban lévő jurátussal keltem útra. A városháza előtt
tudott megállni fogatunk, néhány tömbháznyira a kávéháztól, ahová a
jurátus kísért be és talált szabad asztalt nekünk. A számomra eddig nem
tapasztalt forgatagban hamar asztalunknál termett a kellner, kitől egy fehér
kávét rendeltem, kísérőmet pedig elküldtem, hogy a hangosan vitatkozók
között érdeklődjék Sándor felöl. Míg a hírekre várakoztam, a másik
teremből különös mondatfoszlányok jutottak fülembe, amelyek egy jól
nevelt úri kisasszonyt nyugtalanítani kellettek volna, de valahogy mégis
ismerősek voltak, hisz atyámmal ezekről nem csak diskuráltunk, de
mindennapi üzletvitelünkben használtunk is. Aztán voltak olyan szavak,
mondatok is, amelyekről a gödöllői előkelőségek, sommázva csak akként
nyilatkoztak, rebellió.
Fertály óráig hallhattam e számomra ily nyíltan elhangozva kissé rémisztő,
de gondolataimban egyre-másra megjelenő mondatfoszlányokat, mikor
asztalomhoz közelített jurátusunk s vele egy igen fess ifjú ember.
Bemutatkozott, Vasvári Pál és azt állította, Sándor egyik barátja. Elmondtam
mi járatban vagyok, mire ő sajnálatát fejezte ki, de barátja most éppen nincs
Pesten. Ez idő szerint hol kalandozik, azt nem tudja, de friss kötetével
szívesen megajándékoz.
Azon a nyáron rongyosra olvastam a versgyűjteményt, de még magamnak is
félve mertem bevallani, csalódást keltett bennem. Csupa életkép, csupa
gyönyörű szerelmes vers, de szinte semmi változni akaró világunkról, a
barátai által idealistaként kitárgyalt, levegőben forrongó társadalmi
kérdésekről. Tehetsége herdálása tetszetős rímekben, meseszerű
fordulatokban. Mindezt még csak megerősítette a nyáron napvilágot látó, ha
még oly csodálatos nyelvezetű költői beszély, a Kukorica Jancsi.
Stílusbravúr, eképpen méltó tehetségéhez, de nem más, mint valódi
tartalom nélküli fabula.
Tollat ragadtam. Kritikámat, hiányérzeteimet, elvárásaimat és belátom
néhol szégyellni valóan tiszteletlen dorgálásaimat vetettem papírra. Végül
emlékeztettem találkozásunkon oly fennkölten előadott szavaira
elhivatottságáról. Levelemet a szerkesztőség címére küldtem. Soraimra
közvetlenül nem érkezett válasz. Talán meg sem kapta, mégis egyfajta
Pázmándi Péter: Mednyánszky Berta utolsó levele
6
válasznak éreztem azokat a verseit, amelyek az elkövetkező hónapokban
jelentek meg az irodalmi sajtóban. Legalábbis olykor-olykor metaforáiban.
A következő esztendő nyarának derekán találkoztam vele újfent. Családom
ősidők óta a református hitet gyakorolta. A helyi lelkész felesége testi-lelki
barátném volt. Nem telhetett el vasárnap, hogy az istentisztelet után
hosszas sétákat ne tegyünk, és meg ne beszéljük városunk meg a világ
fontos, vagy nem fontos dolgait, történéseit. Barátném azon a napon
meglepően titokzatos volt. Arra kért, hogy várjak egy kerti padon, míg ő
valahová, valamiért elszalad. Már-már türelmetlenné tett a tétlen
várakozás, mikor az árnyékból Sándor lépett ki, kezében mezei csokrétával,
s átnyújtván letérdelt elém. Lányka – mondta – érted jöttem vissza
Gödöllőre. Kezeimet, mint akkor, kezeibe simította és hevesen szájon
csókolt. Ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni. De nem akartam.
Karjaiba emelt. Vitt-vitt, ki az eldugott tisztásra…
Másnap a kis mezei csokrétát nemzeti szín szalaggal átkötve adtam vissza
neki, meglehet némi célzattal. Sándor a lelkésznél kapott kvártélyt. Azok
voltak életem legszebb hetei. Naponta kerestem fel barátnémet, aki
mindenről tudott – nem úgy, mint szigorú erkölcsű atyám – s álcát terített
kiteljesedő szerelmünk fölé. Néha napestig vitatkoztunk. Kitartón kértem
számon rajta az írástudói felelősséget, azt, hogy talentuma ne önmagáért
való legyen mindössze. Míg az ő érvei a nemzet nagyjainak öncélúságáról,
közömbösségéről, az ebből eredő szűklátóságról, belenyugvásról szóltak.
Kértem, szinte követeltem, hogy éppen ezeket vegye tollára, legyen a
nemzet élő lelkiismerete.
Szenvedélyes vitáinkat Sándor nem tromfokkal zárta, hanem szívhez szóló,
kézírásos versekkel. A legkedvesebb ez volt számomra: „Fa leszek, ha fának
vagy virága. Ha harmat vagy, én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár
vagy… Csak hogy lényeink egyesüljenek. Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk)
én elkárhozom.”
Szerelmi vakságomban azt reméltem, ez a nyár sosem ér véget. Sajnos a
remények általában csalfák. Egyik délután barátném azzal fogadott, hogy
Sándor reggel minden üzenet nélkül elutazott, senkitől el sem búcsúzott.
Hetekre szobámba zárkóztam, elutasítottam mindenki aggódó közeledését,
Pázmándi Péter: Mednyánszky Berta utolsó levele
7
még az ételt is. Kezdetben sértődötten, később elkeseredetten, s végül csak
mérhetetlenül szomorúan éltem napjaim szobám magányában.
Aggódó atyám orvost hívott hozzám, ki miután valódi betegséget nem
találhatott, csak gondos ápolást és táplálást rendelt. Ekkor ágyam mellé ült
atyám és elmondta, hogy levélben megkérte kezem egy Petőfi Sándor
nevezetű ifjú, akit ő nem ismert, s mivel a kérő annyi mersszel sem
rendelkezett, hogy vizitáljon nálunk és szándékairól tájékoztassa őt,
röviden és szintén írásban elutasította. Még annyit tett hozzá mondataihoz,
hogy betegségem ideje alatt történt fontos esemény is a birtokon. Egy
külföldi bank nyerte meg a hosszú ideje folyó tulajdonjogi pert, amely most
gyors és részletes leltárt vár és átvizsgálná az üzleti könyveket. Sok
munkánk van, nincs idő betegségre.
Éreztem, hogy atyám nem mondott igazat, illetve sok mindent elhallgatott a
Sándorral történt levélváltás tartalmáról, de számon nem kérhettem, hisz
nem nekem szólt a levél. Nélkülem döntött sorsomról az a két férfi, akiket
legjobban szerettem. Számomra ez elfogadhatatlan volt, s egész hátralevő
életemben lelkem örök sebe maradt. Azután is, hogy barátném a nyár végén
egy postacsomagot hozott át. Tartalma a nevemre dedikált „Szerelem
gyöngyei” című Petőfi Sándor kötet volt. Benne a lapjai közé préselt,
nemzeti szín szalaggal átkötött száraz csokrétával. Magától nyílt ki: „A
bokrétát, melyet nekem adtál, Háromszínű szalaggal kötted át. Szereted te a
hazának színeit, Lányka, mert szereted a hazát. Adok én is három szint
cserébe: A zöld színnek vedd reményimet, A fehérnek halovány orczámat, A
pirosnak vérző szivemet!”
Ezennel a kötetet és a benne préselt csokrétát a Petőfi Társaságnak
adományozom. Kérem, őrizzék azzal a szeretettel és tisztelettel, amellyel én
tettem ezt a mai napig. A fájdalom megmarad nekem. Mindörökké…
Pozsony 1901. január havában,
Mednyánszky Berta

Pázmándi Péter az Irodalmi Rádió szerzője. 1959-ben születtem. Jogi egyetemet végeztem ennél azért kicsit később, majd vállalkozó lettem,…