A Tisza partjánál fekvő faluban az égvilágon semmi különös nem volt. A partjában sem. És Petiben sem, aki a parton állt. Mégis, már vagy egy órája álldogált ott mozdulatlanul. Nézte az eget, a nyugatról lassan kúszó sötét felhőket. Vihar lesz. Ez biztos.

Már érezni a levegőben azt a tompa kesernyés ízt, ami ilyenkor mindig rátelepszik a tájra. Peti még mindig nem mozdult. A szél, mintha már erősebben fújna. A fűszálak intenzív táncba kezdtek, s a víz is határozottabban nyaldosta partjait.
Egy szürke gém röppent fel riadtan s menedéket keresve tovarepült. Az égbolt egyre sötétebb, szinte már lilába fordult. Peti lehajolt, felvett egy követ, és olyan erősen dobta a vízbe, ahogy csak tudta. De a Tisza vize észre sem véve dühét, némán elnyelte a kavicsot, mintha mi sem történt volna. Csak nézett mereven a kő után. Majd lehajolt, és felvett egy másikat. Azt még erősebben hajította el. Majd újra és újra.
Minden egyes kőhajítással Petiben felszabadult valami, és felszítva haragját üvölteni kezdett. Egymás után záporoztak a kavicsok s vesztek bele a sodrásba. Miután kifáradt, csak figyelte ahogy tova halad a víz, s bízott benne, hogy bánatát is jó messzire magával viszi.

A szél felerősödött, mint aki parancsot teljesít. Gyorsabban ringatózott a víztükör s szaladva folyt tovább. Peti szeméből kibuggyant egy könnycsepp, s a szél felé fordítva arcát felnézett a fekete égre. Vihar lesz. Ez már biztos.