About Me

Bodnár Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője.

Nevem Csetneki Sándorné dr. Bodnár Ildikó.

Nyugdíjas pedagógus vagyok. Miskolcon (Diósgyőrben) születtem, általános iskolámat itt végeztem, majd 1970-ben érettségiztem a Herman Ottó Gimnázium francia tagozatos osztályában. Az ELTÉ-n magyar-orosz-francia szakos középiskolai tanárként végeztem és több középiskolában is dolgoztam, mintegy 25 évet. Később a német szakot is elvégeztem, német nyelvtanárként is tevékenykedtem. Tudományos tevékenységem nyomán (először stilisztikából bölcsészdoktori címet, majd fonetikából kandidátusi címet szereztem) egyetemi oktató lettem. A veszprémi és gödöllői egyetemen egy-egy félévet tanítottam, majd megpályáztam a Miskolci Egyetem BTK Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékén hirdetett docensi állást, és 1998 és 2013 között itt tanítottam különböző magyar, általános és alkalmazott nyelvészeti tantárgyakat, magyar és német nyelven is, ezekben az években sokat publikáltam. Részt vettem az alkalmazott nyelvészet szakos hallgatók jelnyelvi képzésében, ezért több éven át foglalkoztam a jelnyelvvel is. Szintén több éven át oktató voltam a fordítói programban is, a jelnyelvhez kapcsolódó tárgyakat oktattam, magát a jelnyelvet a SINOSZ oktatói tanították.

2013 decembere óta nyugdíjas vagyok, felnőtt gyermekeim vannak, akik a Dunántúlon élnek. Férjemmel huszonnégy évet éltünk együtt, az ő váratlan halála után két évvel ismerkedtem meg élettársammal, akit ez év kora tavaszán veszítettem el, s akivel az elmúlt tizenöt évet töltöttük együtt. Ő földrajz-történelem szakos tanár volt, rendkívül sokoldalú érdeklődéssel és hatalmas tudással és tudásvággyal.

Mint magyar-orosz-francia-német szakos tanár rengeteg verset olvastam életemben, s bár nyelvésznek gondolom magam, az irodalom, ezen belül a költészet rendkívül közel áll hozzám. Nem véletlenül foglalkoztam igen sokat stilisztikával, egyik munkatársa vagyok (igaz, csak pár szócikkel) a 2008-ban megjelent, Szathmári István professzor által szerkesztett Alakzatlexikonnak. Folyóiratokban számos irodalmi elemzésem jelent meg, máig nagy érdeklődéssel olvasom mind a klasszikus, mind pedig a kortárs alkotókat. A magyar irodalomból a Nyugat költői állnak a legközelebb hozzám, a francia lírából Apollinaire és Verlaine a kedvenceim, az orosz lírából a klasszikusokat és a korai Anna Ahmatovát kedvelem a legjobban. A fenti költőktől sok művet olvastam eredetiben.

Magam gyermekkoromban, aztán 14 éves korom körül írtam verseket, de ez nem folytatódott, csak amikor a férjemet 2003-ban elvesztettem, akkor kezdtem újra rímes formában írni. A férjem halála után mintegy másfél-két évig igen sok verset írtam, a bánatomat ezekben tudtam a leginkább kifejezni. Majd évekig nem írtam, illetve a szüleim halálakor is született néhány darabom, de más alkalmak csak elvétve késztettek versírásra. Ám 2020 februárjától ismét szinte egyetlen vigaszom a versekbe való menekülés, miután élettársam hosszú betegség után elhunyt. Antik formákban nemigen írok, kedvelem a rímeket, belső rímeket, verseim gyakran a szabad vershez állnak közel. De sokszor kérdéses számomra, hogy költészet-e mindez, vagy csupán versel(get)és, nekem fontos, de jelentenek-e másnak is valamit.

Posted by
Posted in

Visz a vonat

Visz a vonat, de már nem tehozzád, Te már nem laksz ott, ahol eddig laktál, Mennyi ideig is? Majd 15 évet! Az Avas tetején, az én otthonomban.   Az én otthonom a tiéd is lett akkor, Én a szívemben is otthont adtam neked, Így leltél te nálam mindjárt két otthonra, És sok szeretetre, remélt nyugalomra. […]

Posted by
Posted in

“Most emlék csak…”

“Most emlék csak… “ (Barátnőmnek, Dobos Csillának ajánlom) „Most emlék csak az otthoni táj, hazatérve emlékké ez a kép válik…” Mikor ezt írtam, 1970 nyara volt, a Bronzlovas talapzatánál álltunk, körben a parkban tarka virágok. Ha megfordultunk, a Néva folyót láttuk. Ahogy a hidakra, utakra tekintek, mindenütt nyüzsögnek az emberek.   Csak emléke van meg […]

Posted by
Posted in

A bánat versei (Elképzelt kötetem mottója)

A bánat versei ezek. Ki vidám perceket szeretne, ki se nyissa e kis kötetet. De ki bánatos, s gyászában rokon érzéseket és némi kis enyhülést keres, bátran elolvashatja a verseimet.   Nem titok: párom halála volt e versek ihletője. Csak az imént távozott el, de örökre.   Nem könnyű a Sors akaratát elfogadni és a szeretett […]

Posted by
Posted in

Töredékekből született vers

Édes, drága párom, oly nagyon szeretlek! Reggeltől napestig sokszor emlegetlek, magamnak és másnak, bárkivel beszéljek. Terólad szól most is valamennyi ének.   Elmondhatatlan az, mennyire szeretlek. Reggeltől napestig téged énekellek azon reám virradt a szomorú nap óta, amikor elmentél, mert ütött az óra.   Visszagondolok most közös életünkre, azt hittem, hogy együtt leszünk mindörökre. A […]

Posted by
Posted in

Ott ülsz te a padon

Hányszor ültél ott a padon, a buszra várva, amíg jön, megpihenhetsz egy-két sóhajtásra. Képzeletemben most is ott ülsz, magadat még alig kifújva.   Látom, ahogy nehezen majd felkelsz a padról újra, s szállsz fel a buszra, bevásárló körutadra indulva, avagy az orvoshoz mégy vagy éppen a patikába.   Te pihegő, fáradt, megfáradt madárka! Milyen nehezen […]

Posted by
Posted in

Csillogó szemek, simogató szavak

Csillogó szemek, simogató szavak Amikor hosszabb-rövidebb eső után az előbúvó Nap a leveleken megcsillan, mintha a Te csillogó két szemedet látnám újra – megsokszorozódva!   Nagyon szerettem a szemedbe nézni, hisz benne a lelked tükröződött: rengeteg szeretet, jóság, és mellettük nem is kevés szomorúság.   Te is néztél sokszor, az arcomat, a szememet és eközben […]

Posted by
Posted in

Talán…

Talán… Talán a válladon, Igen, talán ott, a válladon, Talán egyedül a Te válladon Tudnám kisírni magamat nagyon, Nagyon, de nagyon.   De ha… De ha még egyszer, Az életben még egyszer a Te válladon, Igen, ha ott tudnám kisírni magamat, Akkor sírni sem volna mért, Mert élnél, akkor élnél!   De te… De te […]

Posted by
Posted in

“Tizenöt évünk, mint egy pillanat”

„Tizenöt évünk, mint egy pillanat, Úgy repült el” – szoktad mondani… Az is csak most volt, hogy legelőször Jöttél engem meglátogatni.   Igen, s mikor a lépcsősoron Már minden utas rég lejött, Tűntél te föl akkor a legtetején, S tűnődve nézted, eléd ki jött.   Tűnődő arcod mosolyra derült, Kissé tétova, ám kedves mosolyra, Ahogy […]

Posted by
Posted in

Kettős sirató

Mikor Sanyim elment, akkor azt gondoltam, többször le is írtam: „Az örök vadászmezőkre távoztál el innen, ott sétálsz, ott járkálsz erdei ösvényen, kanyargós útjain mennyei hegyeknek.”   Dehogy lősz te vadat: gyönyörködsz majd bennük, szelíd szóval őket mind magadhoz hívod, szépen simogatod, nyelvüket jól érted, s azon vigasztalod hogyha véletlenül éppen szomorkodnak…   De te […]

Posted by
Posted in

Vannak már órák…

Vannak már órák, talán napok is, Hogy nem sírok, mikor rád gondolok. De nincs olyan nap, óra vagy perc, amelyben ne gondolnék rád, és nincs olyan óra, perc vagy pillanat, amelyben ne hiányoznál nekem – Te, aki az Életből eltávozott, Te, aki az Életemből távozott.   És nincs olyan óra, perc vagy pillanat, amikor a […]