Égen időző Isten hű szolgája melegét ontja a domb oldalára, hol hamvas gyümölcsök érnek a fényben, buja bokrok ágán fürtökbe fűzve. Mélyről eredő gerincük tartását zúgó zivatarok meg nem ingatják. A gömbölyded szemek, mint szomjas lelkek, isszák az áldást, mit az ég teremtett, s miképp a szent emlő éltető teje, csorog teljes testük gyógyító leve.
„Boldog az az ember,aki megtalálta a bölcsességet, és az az ember, aki értelmet kap.” / A Példabeszédek Könyve/ A bölcsesség rejtett kincs, arany, ezüst, drágakő fényét nem halványíthatja, földből nem moshatja ki a víz. Az emberek hírét hallják, és kérdezik az égi madarat, a forrást, amikor a mélyből fényre tör, a szelet, mert a földet […]
Egy kép, egy hang, egy mozdulat – három értelmes pillanat, követik a többiek, ne hagyd, hogy űrrel teljenek! Töltsd beléjük álmaid, gyöngédséged, vágyaid, telítsd könnyel, kacajjal, öleléssel, sóhajjal, színezd hittel, békével, jó szóval, szeretettel. Így teljes pillanataid gazdagítják napjaid.
Folyó vagyok, hegyek közt zajló, völgyhöz simuló örök vándor, itatok szomjazót, szépségem szemnek és léleknek gyönyör, hordom terhét idők bajának, vívok szennyes hordalékkal, míg erőmet óvja forrásom, és tisztára mossák arcom a kövek.
Szabadság, földi világom választott értelme, vágyott léte testemnek és lelkemnek, mindenek fölött óhajt téged szellemem. Nemes harcokat vívok érted bensőmben zajló csaták terén, hogy érezzem teremtő erődet, és kínálhassam ajándékaid.
Fákkal borítom e helyet, mondta az Úr, megáldom esővel, fénnyel, a föld, melybe magvaik hullatják, bölcsője lesz számos nemzedéknek. Nőni fognak majd az ég felé, s az ember, ki uralni fogja bölcsen, temérdek kincsét bírja, részesedvén sok szép örömökben. Madarak, vadak s mi szemnek gyönyör lakásra bőven lel e közösségben. Az Úr e […]
Mert az én hűségem nem tart gúzsba kötve, ő választott engem, s lett lelkem gyümölcse. Rendelt utamon kitartott mellettem, ha megpróbált sorsom, erejét éreztem. Súlytalan a terhe az én hűségemnek, hálás vagyok érte Gondviselőmnek.
Mit viszel csőrödben, kismadár? –, kérdi, s míg válaszára vár, az apró teremtmény vállára száll, és csőréből a mag az ő lelkébe hull. Az ember tudta, a madarat ki küldte, lelkébe az öröm magját elültesse, ott meggyökerezzen, szépen növekedjen, virága teremjen nemes gyümölcsöt, mellyel borús lelke éljen, s örvendezve nyíljon a teremtett világra, szépsége […]
Tavasz ha megjön, kering az élet, a mező pendül, az erdő éled, patakban mossa selymét a fűzág, fényét árasztja rád a magasság, lényedből elszáll az álmos közöny, újulsz, és érzed, hogy élni öröm.
Hajnali friss harmaton madár dalát hallgatom, mintha csak hozzám szólna, biztató, merész hangja szeretettel telítve hull szomjazó lelkembe.
