About Me

Molnár-Kozma Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője.

Molnár-Kozma Alexandrának hívnak. Felsorolhatnám önmeghatározásom jelölőit: 39 éves nő, négygyermekes anya, feleség, stb. Ehelyett inkább egy fejlődni vágyó lélekként definiálom magam, aki erre a földi útjára is bepakolta hátizsákjába a hiány illúzióját. Ebből fakadóan teljességre törekszik, és ezt a teljességet elsősorban az írás által tapasztalja meg.

Magyarnak születtem, a magyar nyelv varázslatos kifejező erejével élni pedig csodálatos lehetőség. 15 éves korom óta öltöztetem versekbe gondolataimat. Hosszú önismereti utazás vezetett el nemrég oda, hogy írásaimat másokkal is megosszam. Verseim, prózáim már nemcsak az önkifejezés eszközei, általuk a befogadásra kész olvasóimat is szeretném gazdagabbá tenni. Hiszem, hogy a feladatok mellett mindannyian hozunk magunkkal ajándékokat is, de ez nem azt jelenti, hogy kaptunk valamit, hanem azt, hogy adni tudunk másoknak. Írásaim lelkemen átszűrt, versbe, novellába csomagolt üzenetek, a szeretet energiájával átkötve.

Megtapasztaltam, hogy amíg kívül keressük a boldogságot, szeretetet, bőséget, csak futunk utána a mókuskerékben, de soha el nem érjük. Ha felismerjük, hogy minden belőlünk ered, és csak azt látjuk kint, amit belül létrehoztunk, teremtettünk, képesek leszünk ezért a teremtésért felelősséget vállalni. De ehhez először is befelé kell figyelni. Ebben segít a művészet, az irodalom. Ahogy Szabó T. Anna fogalmazta: a vers megtanít figyelni, megállítja az időt és erőt ad. Ezt úgy egészíteném ki: megfogja a kezünket, elvezet, felemel önmagunkhoz. És ha önmagunkat megtaláltuk, megtaláltunk mindent.

www.kozmaalexandra.com

Posted by
Posted in

(K)Arcaim

Figyelem vágyaim: akár az üveget karcoló ágak; túlélték teleim pusztításait, iszkoló gyávaságai hajtássá váltak. Égbe mártani áhítom ágaim, és róni üvegpalettára – tán a magasság inspirálja vagy gyökér szívta erő – karcos álmaim. Elengedek mindent, mi tovaszállna, a le-vele-t utolsó táncra hívja a szél. A maradó vágyak hajlékony ágak, a szív üzen, s a kéz […]

Posted by
Posted in

Derengések

A megszülető naptól pirulós az ég. Leválna már bennem elméről az Én. Felhőkről a gondolatok vissza-visszanéznek tudatomnak derengő, örök lény-egére. Felöltött testet és ráolvadó időt anyagtalan részem napszálltakor kinő. Deres liliomfa ágán tanyát ver a lelkem, s oldódik a mulandó a hulló levélkönnyben.

Posted by
Posted in

Szívlobbanás

Hangos a világ, nem hallod a lelkedet. Néha még kiált.   Ajkad elhagyó jeges légkristályok közt didereg a szó.   Hova tűnt a csend? Elnémuló szívhangok jelzik, hol keresd.   Hív egy tér-idő, mely kihűlt álmaidból dércsipkéket sző,   zúzmaramentét. Már parázslik a lélek, s fűt a reszketés.   Érzed, hogy hevít? A fájdalompernyéket sóhaj […]

Posted by
Posted in

A változás veled kezdődik

Nem tetszik a világod, amelyben most élsz? Burjánzik a gyűlölet, bármerre is mész, sötétségnek árama félsz, hogy elsodor, kapaszkodj az igébe, s légy te a horgony, megmentője lelkeknek, fénnyel gyógyító, homályban elveszettnek karját kinyújtó. Erre szólít a szíved, az ész bár mást diktál, szeresd, aki beléd rúg, szeresd, aki bánt, szeresd, aki elárul, orvul csapdát […]

Posted by
Posted in

Óloméj

Ólmosan szürke most az éj, mint egy rendíthetetlen álomkatona, lassan csordogál felém, fakó horizont dereng, a papírhajója. A csatornasötétben felázik a kontúr, csak az ólomtesten csillog verejték. Az elhagyott álmokért még visszafordul, pedig lehet, hogy senki sem keresné. Bolyhos, sötét foltokat árul az égbolt, az álmokat felhőkbe bújtató kofa. Kedvesére vár zsebében a Hold, s […]

Posted by
Posted in

Ős(z)i (n)agytakarítás

Már tudom, hogy nem tudom, hogyan ragasztja elmémbe energiáit a tapasztalat, mint ahogy e világon mindenki, én is csak megszokásból tömködöm  a tudattalant. De már tudom – életek munkája talán –, ha kifényesítem teletapétázott tudatalattim, derengeni kezdenek az évszázadok alatt leragasztott pincematricák, világossá válik az összes, elmén átszitált valóságkivonat és rétegelt illúzió, ósdi vakolat. Lekapargatnám. […]

Posted by
Posted in

Intenció

(Mk 4,35-41) Lélekrezdülésem szunnyadó vízfodor. Ha ráncolnak elemek vagy kavicsjáték, a mindenségbe lágyan visszasimulok. Ha felébresztenek, már nem kiabálnék.   Öntudatom bárkából kivetett háló, fennakadnak benne óvatlan perceim. A súlytalant lebegni visszadobálom, a többit napra teszem fényesíteni.   A lelkemet az éggel összegombolom, a horizont hittel telehímzett vászon. A mélye napfény ringatta hullámbölcső, a teteje […]

Posted by
Posted in

Napnyugta-tó

Lenyugodnék már. Elszökdöstek a percek, kergethetem, akárcsak bárányaimat. Jós(z)ágos ég! Mind fekete, mégsincs kedve fürdeni este kis pisz-kosaimnak.   “Csak a napfürdő”, mily kerge-birka-hóbort, hát kibirkatatlan egy suvickolás? Inkább menekülve tovagomolyog. “Ki sütötte ki a vízben lubickolást?”   Megmártóznék, ám csak engem csal a víz. “Birkózhatunk, de várj csak, holnap nem sütök!” Megpróbálkozom még a […]

Posted by
Posted in

Édes sav-Anyu

Esti létállapotom akár az aszalt szilva. Egy gondolatot még kipréselek, aztán entert nyomok. Lendületem leszívva. Lekvárnak még elmennék, de minek a töltelék, ha nem kell tányérra csapni, megspórolom a mozdulatot, jó a szájba-palacsinta is, a pocakokban majd megszámolom, megvolt-e a napi negyven, fő per tíz. Estére tudni kell zsugorodni, megőrizve a zamatokat, aztán vákuumba zacskózódni, legfeljebb frissen […]