Posted by
Posted in

Csukott szemmel rohanva…

Végtelenbe kifulladva, csukott szemmel rohanva. És várni, mikor ér oda az ember a pusztára… Keresni a határt, hol a puszta a végem… végre! Mikor ez, az ember látható mindensége vége. Rohantál, Küzdöttél, Futottál, Mire ráébredtél, Mind elmentek, kik szerettek. Magányos éjjelek elnyelnek, Lidércesek, végtelenek. * Visszaútra már nincs semmi, így nem is kell már lihegni, […]

Posted by
Posted in

Fekete Zoltán: Doberdói hegyek alatt

(A Doberdót megjárt Barancsi Sámuel keresztapám emlékére) Fenn a doberdói hegyen, mikor sebet kap a vitéz: „Úgy érzem én, elvérzem én, ha soká jön a szanitéc; bármely percben meghalhatunk, ha sorozattüzet kapunk, halálos minden pillanat, csákány kopogtat hegyfalat, fúr az olasz a hegy alatt, bármikor felrobbanhatunk. Egyre erősebb a vérzés, pokolból nincs hazatérés.” Doberdói hegyek […]

Posted by
Posted in

Fekete Zoltán: Hajnalvarázs tavaszidőn

Ez a virradat oly csodás: vakító, százszín ragyogás, és ámulat, és fényvarázs, ilyet ne adhat semmi más. Megyek bársonykék ég alatt, Most megszólalni nem szabad! Még a kutyák is alszanak. Nincs senki más, csak én vagyok, csak ragyogás és fény vagyok, a képzelet most béna lesz, szépszavú költő néma lesz, legélénkebb szín éjsetét, festő eldobja […]

Posted by
Posted in

Fekete Zoltán: Tavasz idusa, ha a Nap kél

Rezgő nyárfa ing a szélben, fürdik arany-ezüst fényben. Hajnali ég harmatozik szagos bükköny illatozik, kék rezedák táncba fognak, karcsú füvek hajladoznak, kövér lapuk mosolyognak, kis pacsirták dalt csattognak, hangjuk égbe szállva kérdi: mért is oly gyönyörű élni? Bajok múlt ködébe vesznek… Földi élet fonnyadt vénnek búcsúzás előtt a legszebb.

Posted by
Posted in

Fekete Zoltán: Húsvétoló

Pirosló hajnalban kora reggel órán mentünk a Fő utcán. Hajnal-piros rózsák, fénylő pocsolyák közt tavasz-eső múltán. Kölnivíz zsebünkben, vers zsongott szívünkben. Kapukon zörgettünk szíveken zörgettünk, csorduló szívünkből bőven csepegtettünk. „Hasad a szép hajnal, mutatja sugarát”. Ébredjetek lányok, piros tulipánok, harmatban mosdottak, üdék, szépek, tiszták. Szabad-e locsolni? Patyolat ingemet, patyolat hitemet, gyermeki szép lelkem, világra nyílásom, […]

Posted by
Posted in

Emlékezzünk…

Emlékezzünk a régi, eleven múltra! Nyoma, még most is kihat az utódokra, hetvenöt éve, hogy elvitték őket, hazát és családot nélkülözőket.   Emlékezzünk a fájó, koholt vádakra! Tehetetlen, kilátástalan világra, embernek, ember elleni tetteire, szomszédok ellenségeskedéseire.   Emlékezzünk a teljes reménytelenségre! A meg sem nevezhető körülményekre, állatiasnál is alantasabb utazásra, az ismeretlen helyzet bizonytalanságára.   […]

Posted by
Posted in

Téli naplemente

Hó fedte be az ősz maradékát, a fehér ruha ad romantikát. Hideg pára fagyott az utakra, az ágakat zúzmara takarja.   Jégcsapok csüngenek magaslaton, nem olvadnak le a hegyoldalon, mint mészkőcseppkövek a barlangban, gyönyörködtetnek lemenő napban.   Fák közül kiszikrázik ragyogás, aranyba öltözik a kilátás. Búcsúzva integet a nappalnak, hatására légmozgások megállnak.   Érzem, a […]

Posted by
Posted in

Az élet varázslója

Pálcájával hangolja a létet, teszi dallamossá az életet. Hol belibbenti a boldogságot, hol elvillantja a búbánatot.   Állandóan akad ezer dolga, mert neki is mindenre van gondja. Segíti a gazdagot, szegényet, olyan, mint anya a gyermekéhez.   A lehető legjobbat akarja, ezért van szüksége varázslatra. Lapozza a sorsok imakönyvét, hogy letörölje emberek könnyét.   Ősz […]

Posted by
Posted in

A gondolat madarai

  Repülve száll a gondolat, tollat ragadva, levetve mind az. Szárnyal a képzelet fehér lepelre, repül a gondolat madár képében. Lelke minden dobbanása ott van, szíve az alkotás motorja. Mikor elkészül a drága gyermek, Összegyűjtve egy kötetbe jelenik meg. Majd jő a várva várt pillanat, napvilágot lát az alkotás. Szórakoztatva gondolkodtat, visszatükrözi alkotó pillanatokat. Mikor […]

Posted by
Posted in

Téli naplemente

Edit Szabó . Téli naplemente . Magas fákon az erdőben zúzmara csüng lemenőben, utat mutat a fenyőkben, végére ér háztetőkben. . Hófehér táj messze üzen, a Nap fénye oly tüzesen búcsúzik a téli tájtól, világosság a világtól. . Nem ad már ő melegséget, de narancsszín még szépséges, piros fénnyel azt üzeni, az éjszakát jól lehűti. […]