Éjjelente néha könnyek közt alszom el, És néhányszor, rémálomra ébredek fel, Ez mint rostos szívszakadás nálam telel, Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel. Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő Száll az égbe utánatok, kedves rokonok, Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok. Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül, Folyvást reménykedek, […]
A sírhelyek közötti “vég”, jelképezi az örök végtelent. Fölnézek, látom a kék ég idézve-jelzi, örök tértelent. Az idén lassabban jön a tél, békességet hagy és dértelent. Holt remény kereng, Csillagok, világítnak… Holdsarló csak néz. Ülök csak a már rozzant, szálkás, öreg kis padon, Sóhajtozok, hüppögők, de bizony, itt nincs pardon… Tiszta lélekkel nézek közeli-távoli múltba, […]
A sötétben, mint mécses világítottál, s most éles a fájdalom, mit hagytál; szemembe könnyeket csaltál. A szavak nem elég nagyok, a holnapba kapaszkodok a múltnak keskeny peremén, kéz a kézben Te meg én. …mégse vetem meg lábam, csak suhanok álruhában, mert elemészt emléked, néma csendességed.
Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni, Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni… Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták, Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták. Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot, Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott. Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt. Gondolatban viszünk virágot, , mécsest egyebek […]
A szavak messze elkerülnek, Ajkamon a csend mosolyog, Szívemre hajol a magány, Céltalan tájakon bolyong. Átnéz az idő felettem, Szeme a távolba réved, Tudom, hogy végtelen csordul, Nekem csak emlék az élet. Lábam már nem visz az úton, Bénaságát borítja lepedőm, Kezemből csusszan a kőre, A megmarkolt földi időm.
Kint a temetőben rideg, márványból lett sírok, Olyan, mint sivatagi kőrengeteg, és sírok. Szerettem testét borítják, nyugodni nem bírok. A sírokon, koszorúk, gyertya, mécses, virágok, Ahogy megyek, mindenhol csak folynak a bánatok… Sok kis picike lángocska, lelket szaggató! Emlékezünk… de, ez meg nagyon szívszaggató! Fák között hallik, szélfútta halotti ének, A sírok között meg, sok […]
Versben, európai stílusú haikuban és eredeti stílusú tankában Sebesen vágtató viharban, az esőben kullog a végzet, Utoléri, nem a viharban… a megsebesült nemzedéket? Szemünkbe villámlik, vágyak felhőtemetőbe temettetnek, Vihar fölénk úszik és fájdalmam szikrái nagy lángot vetnek. Kedves őseim! Sírotok letisztítom… Semmi változás. Ó szeretteim! Úgy mesélnék szépeket. A vágy, vágy maradt. Lélek és kerti […]
Őszi falevelek, minden beborítanak a föld felett, Légben, szélben is sodródnak, elsuhannak a sírod felett… Változik a nyári zöld levél, Itt az őszben lett barna levél. Változik a világ, Ti elmentetek, Mi maradtunk, gyászolunk benneteket. Beszélgetni, egymást átölelni már nem tudjuk, Hiányotoktól, folyvást csak elakad a szavunk. Hoztunk nektek emlékeket, virágot, koszorút és gyertyát, Ezeket […]
Kimegyünk a temetőbe, sírok előtt megállunk egy percre Emlékezve, már ott lakó, de nem feledett sok szerettünkre. Ők voltak nekünk a család, meg a nyugalom, az ősök És éltükben voltak ők nekünk, a mindennapi hősök. Hiányuk végtelen, szívünkben űrt alkot Helyük… mi megőrizzük, nem lakik más ott. Gyertyát gyújtunk, mert ez az összetartozás jelképe, És […]
Edit Szabó : Ősrégi fa . Göcsörtös fatörzsed támaszkodik földnek, korodat nem tudom, holnapod koptatod. . Nem óvtak eleget, törzsedben szív remeg, bevésték valaha, öröm momentuma. . Hűs árnyat ad lombod, házfalán szép dolgok díszítik létedet, féltenek emberek. . Nyári nap fénye él, van rajtad falevél, szépíted a parkot, jön már az utódod. . Törzsednél […]
