Ott hagytam az óévnek az összes sérülésemet. Idén nem hagyom, hogy fájjanak a fránya sebek! Bezártam a múltat. Régi életem kemény ajtaját. Nem hagyom, hogy bántsanak! Eldobom a kulcsát. Mostantól engedem magamnak, hogy végre éljek! Hogy csoda legyen mindennap és ne csak létezzek. Nem rogy meg a hitem! Hogy leszek én még Minden! Nem ejtek […]
Edit Szabó : Vigyázzatok.. . Egy szülő és sok kisgyermek a családban, nem tudni, hogy mit mér rájuk holnap átka, honnan jönnek, hova mennek egyhuzamban, vándorlásban hova tűnnek a homályban. . Emberszívet megérinti a látásuk, nem tudni, hogy hogy kapják el pillantásuk, gyereksereg, mint a létra emelkedik, kivételes tekintetek szemlélgetik. . Szülőanya, jól fogd meg […]
Végtelenbe kifulladva, csukott szemmel rohanva. És várni, mikor ér oda az ember a pusztára… Keresni a határt, hol a puszta a végem… végre! Mikor ez, az ember látható mindensége vége. Rohantál, Küzdöttél, Futottál, Mire ráébredtél, Mind elmentek, kik szerettek. Magányos éjjelek elnyelnek, Lidércesek, végtelenek. * Visszaútra már nincs semmi, így nem is kell már lihegni, […]
(A Doberdót megjárt Barancsi Sámuel keresztapám emlékére) Fenn a doberdói hegyen, mikor sebet kap a vitéz: „Úgy érzem én, elvérzem én, ha soká jön a szanitéc; bármely percben meghalhatunk, ha sorozattüzet kapunk, halálos minden pillanat, csákány kopogtat hegyfalat, fúr az olasz a hegy alatt, bármikor felrobbanhatunk. Egyre erősebb a vérzés, pokolból nincs hazatérés.” Doberdói hegyek […]
Ez a virradat oly csodás: vakító, százszín ragyogás, és ámulat, és fényvarázs, ilyet ne adhat semmi más. Megyek bársonykék ég alatt, Most megszólalni nem szabad! Még a kutyák is alszanak. Nincs senki más, csak én vagyok, csak ragyogás és fény vagyok, a képzelet most béna lesz, szépszavú költő néma lesz, legélénkebb szín éjsetét, festő eldobja […]
Rezgő nyárfa ing a szélben, fürdik arany-ezüst fényben. Hajnali ég harmatozik szagos bükköny illatozik, kék rezedák táncba fognak, karcsú füvek hajladoznak, kövér lapuk mosolyognak, kis pacsirták dalt csattognak, hangjuk égbe szállva kérdi: mért is oly gyönyörű élni? Bajok múlt ködébe vesznek… Földi élet fonnyadt vénnek búcsúzás előtt a legszebb.
Pirosló hajnalban kora reggel órán mentünk a Fő utcán. Hajnal-piros rózsák, fénylő pocsolyák közt tavasz-eső múltán. Kölnivíz zsebünkben, vers zsongott szívünkben. Kapukon zörgettünk szíveken zörgettünk, csorduló szívünkből bőven csepegtettünk. „Hasad a szép hajnal, mutatja sugarát”. Ébredjetek lányok, piros tulipánok, harmatban mosdottak, üdék, szépek, tiszták. Szabad-e locsolni? Patyolat ingemet, patyolat hitemet, gyermeki szép lelkem, világra nyílásom, […]
Emlékezzünk a régi, eleven múltra! Nyoma, még most is kihat az utódokra, hetvenöt éve, hogy elvitték őket, hazát és családot nélkülözőket. Emlékezzünk a fájó, koholt vádakra! Tehetetlen, kilátástalan világra, embernek, ember elleni tetteire, szomszédok ellenségeskedéseire. Emlékezzünk a teljes reménytelenségre! A meg sem nevezhető körülményekre, állatiasnál is alantasabb utazásra, az ismeretlen helyzet bizonytalanságára. […]
Hó fedte be az ősz maradékát, a fehér ruha ad romantikát. Hideg pára fagyott az utakra, az ágakat zúzmara takarja. Jégcsapok csüngenek magaslaton, nem olvadnak le a hegyoldalon, mint mészkőcseppkövek a barlangban, gyönyörködtetnek lemenő napban. Fák közül kiszikrázik ragyogás, aranyba öltözik a kilátás. Búcsúzva integet a nappalnak, hatására légmozgások megállnak. Érzem, a […]
Pálcájával hangolja a létet, teszi dallamossá az életet. Hol belibbenti a boldogságot, hol elvillantja a búbánatot. Állandóan akad ezer dolga, mert neki is mindenre van gondja. Segíti a gazdagot, szegényet, olyan, mint anya a gyermekéhez. A lehető legjobbat akarja, ezért van szüksége varázslatra. Lapozza a sorsok imakönyvét, hogy letörölje emberek könnyét. Ősz […]
