Rózsa Iván: Könyörgöm, lőjük fel! A gyűrűs férgek begyűrűztek a Parlamentbe; Vezérük, a főféreg ezt vidáman engedélyezte; „Nem akarunk látni migránst, egyet sem engedünk be!” – Hülyíti a népet, mi meg lőjük fel végre őt az űrbe! Budakalász, 2020. augusztus 19.
Rózsa Iván: Mindig a Jót?! A város főterén a hóhér vérpadot ácsol; Zenei aláfestésként mezőről jött varjú rikácsol; Élelmet remél ő is, talán egy szemgolyót?! Isten hol vagy, miért bünteted most is a Jót?! Budakalász, 2020. augusztus 19.
Rózsa Iván: Tél van a nyárban Miért tűnik bolondnak az, ki mindig igazat szól?! Egy hazug világban tán még a pacsirta is hamisan dalol… Tél van a nyárban, és mindenfelé csak varjú rikácsol: Fényévnyire a megváltás; Isten távol, bizony nagyon távol… Budakalász, 2020. augusztus 19.
Rég volt, több, mint ezer éve földjeinken, mikor István térítette őseiket a hitvallásához hű kereszténységre, államot alapított a medencében. Hozzá díszes, aranyos koronát kapott, amely Szilveszter pápa által adatott. Nem minden napi kitüntetés részese, ma is büszke népünk erre az érdemre. Ekkorra érik be a gabona haszna, új búzából kerül kenyér az asztalra. […]
Népünket a hadiszerencse elhagyta, felülmúlhatta a nyugat tudománya. Meg kellett állapodni ezen a földön, tovább senki ártatlanokat ne öljön. István vezette ekkor a magyar népet, aki alapító törvényeket képzett. Örök helyhez kötötte az embereket, hozatott hittérítő keresztényeket. Állammá alakította az országot, hozzá a koronát a pápától kapott. Leszámolt ő valamennyi ellenséggel, áradt ránk […]
Körbejártam az éjszakát, de csak sötétet látok, Behúztam a cipzáramat, de továbbra is fázok. Erősen aggódom, gyarmatizált országunk miatt, De a sötét és fázás, új gondolatot nem fialt. Pedig magyar vagyok, itt születtem, ez lett a hazám, Ennél, biztosan jobban bánt velünk, a török Hasszán. Csak úgy ránk sütik, hogy náci, népnyúzó és rasszista, Holott […]
Olyan az életem, mint a vízi bivalynak, ha száműzték a bánya homokba Gyenge kis hullámocskákon, én mindig ezt éreztem a sárrá dagadt homokba… Olyan az életem, mint a vízi bivalynak, ha száműzték a bánya homokba. Azt mondják, ha változást akarsz, akkor légy tenmagad! Hogy add magad? Én meg is fogadtam, de sorsom a bánya homokjába […]
Szél suhan lengetegen, Réten… Nap süt. Árnyéktól elüt. Napfény, elüt. Lángcsóva kiüt. Hőség leüt. * Sövény kiszáradóban, Szinte alélóban. Régen volt eső, Nem elegendő. Szemem mered, Nézésem bennreked… Benned-neked. * Süttetvén fakad, Árnyék nem akad. Széllel incselkedő Nap lemenő. Pillanat, Izzadó akarat, Élet… elhaladhat! Vecsés, 2019. augusztus 8. – Kustra Ferenc – Készült; septolet csokorban […]
Mennyből dübörgött a lét romboló dobja, cikázott az ég rőt nyila. Tüzét pillanatokra a földre dobta, villant, mint ártó mágia. Szapora cseppek zuhantak rá a tájra, összes létezőt árasztva. Itt-ott erőteljes jéggömbökké váltak, nem csak természet bánhatta. Hajnalban rettegve kúszott felé a nap. Vajon milyen látvány várja? Olyan viharvert volt előtte a pamlag, mint ahol […]
A jóleső, vidám percek szélsebesen távolodva peregnek. A múló idő derült pillanatában máris ott az elválás. A lemenő nap bemerült a tengerbe, már csak szikrája lebeg. A datolyapálma fiatal dereka hajlong búcsúszavamra. A tarka virágok karjukat kitárva intenek szomorkodva. Még egy utolsó hullámot vet a tenger hunyászkodva, szerényen. Rám borul a fénytelen, árnyas éjszaka, távozás […]
