A sírhelyek közötti “vég”, jelképezi az örök végtelent. Fölnézek, látom a kék ég idézve-jelzi, örök tértelent. Az idén lassabban jön a tél, békességet hagy és dértelent. Holt remény kereng, Csillagok, világítnak… Holdsarló csak néz. Ülök csak a már rozzant, szálkás, öreg kis padon, Sóhajtozok, hüppögők, de bizony, itt nincs pardon… Tiszta lélekkel nézek közeli-távoli múltba, […]
A sötétben, mint mécses világítottál, s most éles a fájdalom, mit hagytál; szemembe könnyeket csaltál. A szavak nem elég nagyok, a holnapba kapaszkodok a múltnak keskeny peremén, kéz a kézben Te meg én. …mégse vetem meg lábam, csak suhanok álruhában, mert elemészt emléked, néma csendességed.
Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni, Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni… Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták, Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták. Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot, Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott. Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt. Gondolatban viszünk virágot, , mécsest egyebek […]
Kint a temetőben rideg, márványból lett sírok, Olyan, mint sivatagi kőrengeteg, és sírok. Szerettem testét borítják, nyugodni nem bírok. A sírokon, koszorúk, gyertya, mécses, virágok, Ahogy megyek, mindenhol csak folynak a bánatok… Sok kis picike lángocska, lelket szaggató! Emlékezünk… de, ez meg nagyon szívszaggató! Fák között hallik, szélfútta halotti ének, A sírok között meg, sok […]
Versben, európai stílusú haikuban és eredeti stílusú tankában Sebesen vágtató viharban, az esőben kullog a végzet, Utoléri, nem a viharban… a megsebesült nemzedéket? Szemünkbe villámlik, vágyak felhőtemetőbe temettetnek, Vihar fölénk úszik és fájdalmam szikrái nagy lángot vetnek. Kedves őseim! Sírotok letisztítom… Semmi változás. Ó szeretteim! Úgy mesélnék szépeket. A vágy, vágy maradt. Lélek és kerti […]
Őszi falevelek, minden beborítanak a föld felett, Légben, szélben is sodródnak, elsuhannak a sírod felett… Változik a nyári zöld levél, Itt az őszben lett barna levél. Változik a világ, Ti elmentetek, Mi maradtunk, gyászolunk benneteket. Beszélgetni, egymást átölelni már nem tudjuk, Hiányotoktól, folyvást csak elakad a szavunk. Hoztunk nektek emlékeket, virágot, koszorút és gyertyát, Ezeket […]
Kimegyünk a temetőbe, sírok előtt megállunk egy percre Emlékezve, már ott lakó, de nem feledett sok szerettünkre. Ők voltak nekünk a család, meg a nyugalom, az ősök És éltükben voltak ők nekünk, a mindennapi hősök. Hiányuk végtelen, szívünkben űrt alkot Helyük… mi megőrizzük, nem lakik más ott. Gyertyát gyújtunk, mert ez az összetartozás jelképe, És […]
Edit Szabó : Ősrégi fa . Göcsörtös fatörzsed támaszkodik földnek, korodat nem tudom, holnapod koptatod. . Nem óvtak eleget, törzsedben szív remeg, bevésték valaha, öröm momentuma. . Hűs árnyat ad lombod, házfalán szép dolgok díszítik létedet, féltenek emberek. . Nyári nap fénye él, van rajtad falevél, szépíted a parkot, jön már az utódod. . Törzsednél […]
Tömlöc- sötétből lassan ébred a hajnal, a kelő nap narancsszínt vetít a lápra. A víz visszaveri e nagy sárgaságot, így kelti itt a terítői látszatot. Apró mozzanattal indul az ébredés, az eltökéltebbeknél már emelkedés. Mozgásuk apró hullámokat keltenek, míg a fény a határra sugarat ereszt. Újra beindul szoros rendje a napnak, a darvak […]
A szikes pusztán, mint földre szállt felhő, fekete tömörülésként jelenő. Körötte fenséges délibáb hegyek, erőteljesen mozogva közeleg. A nevezetes hortobágyi ménes, csodás paripáik szőre oly fényes. Síkon szélnél sebesebben vágtatnak, a csikósok karikással csattognak. Az összehangolt mozgásuk szépsége, izmok egysége, szemnek tüneménye. Úgyszólván már repülni is tudnának, valódi hódítói a pusztának. Gyöngyszemei […]
