Juhász Anikó: Játék és Pompeji Zöld békaemberek a bunkerek, s úgy úsznak a mozdulatlan tájban, mint levelek a repedt vízsugárban, maguk alá húzva a testesebb levegőt. Ujjunkat nyomkodjuk a mába, e visszafordult vulkáni tufába, s csinálunk magunkból lélegző Pompejit. Fatuskót görget egy medve, jön az erdő is, homályba kötözve, két lécből alákerítve lába. Az időhöz […]
Juhász Anikó: Az állomás és a fehér ruhát is látó Budapest Az állomásra mentem eléd. Előbb az illatod emeltem le, aztán téged is, s hosszan néztem, hogy kopog a cipőd mellettem. Szatyrodban az anyai aggódás volt, körbepakolva a szorongás érett almáival, fejeden apróvá zsugorodott a múlt idők homályát idéző kalap, kabátodon pedig helyet kapott az […]
Öregember megkeseredett lesz, ha volt hite már elveszett. Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett, Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő, De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző! Ma már ráncosodik a nyakam Látom én a tükörben magam… Régen, ha esett és […]
A hulló hópelyhek, kristályai, Hóvirágok hófehér szirmai, Élet, halkan sötét éjszakái? Emlékeimben feketék az élmények, de vannak jók és szépek. Ahogy szerintem előre megyek, nem világítják utam fények… Bánat bennem a közöny, utcai lámpák látnak, mint érző lények… Bizony, sokszor van, hogy az élet-zord időkben a szele, Elfojt lángot, és segít neki, a zord idők […]
Van-e a távolban nekünk felcsillanó kis reménysugár, Ha az utunkon defektet kapott a fakerekű batár? Van-e kiút az egyre mélyülő sárkátyúból már, Ha kiderül, hogy ez egy mindent beszippantó mocsár? * Összekötözött Bokával menekülni? Kínlódva várni! * Kilátástalan, Ha nincs kilátás hegyről… Futni? Csermelyből? * Mindig van remény, mondják az okosok, bizakodók! De tudják-e, hogy […]
Görbe utcán, görbék a fények, Görbe fényekben görbén nézek… Hah! Látom jó görbék a lények… Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok! Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok… Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket. Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet. Engemet mindig is becsaptak igéző álmok, Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok […]
Elképzeltem magam egy lakatlan szigeten, mit fogok ki mikor hálómat majd kivetem. Hogyan gyújtok tüzet ha melegedni vágyom, hol hajtom le fejem mikor álmomat várom. Írnám én a versemet de nem hoztam papírt, eszembe jut az otthoni fűszeres fasírt. Veszem elő a mobilt de nincs elég térerő, hát megfürdök a tengerben úgyis ez a menő. […]
Sorok az öregségről, versben, apevában, HIAQ –ban… Minden nyár véget ér egyszer… itt hagy, szelíden elköszön. Búcsúztatja a lágyan hullámzó elő-őszi szél. Embernek bármennyire nyár volt az élete, de, őszön Nála is beköszönt már, a hűvösödő őszi szél. Nyár Ősztől Elköszön. Őszi szellő, Elmúlást jelez. Ha volt még szép nyarad, Elszállt hűvös szellő szárnyán. Ősz-fejed […]
Akai Katalin Társas magány Börtönöm rácsát, dühöngve verem, körmömmel tépem, véres a kezem Világgá mennék, s mégis maradok Nem tudom magam sem, vajon mit akarok? Mikor már nem jelent örömöt a másik, szeretet helyett, kötelesség játszik Amikor vele élsz, és mégis nélküle Elhagyni szánod, mi lenne vele. Csak egy életed van, […]
Versben és európai stílusú haikuban… A magas égen Szikrázva süt, napocska! Alkony közeleg. * Már az álmaim sem az enyémek, A semmiben vésznek, elenyésznek. Ezzel minek rontsam meg életem, Ha jól látom, már ez lett a fékem. * Csend, nyikorogva Beáll saját helyére. Beesteledett. Budapest. 2000. július 17. – Kustra Ferenc
