hová lettek az elcsókolt álmok tört emlékek délibábja tarka sebzett szárnnyal már soha nem szállok földi létnek leszek martaléka a hegy megöl a csúcsra nem jutok fel mert szikla hó fagy állja utam marcangolt sebektől testem nem felel vihar tépte tájban látom magam de dőreség a korai ítélet talán messze az utolsó vacsora amíg élek […]

már sólyomszárnyon suhan az éjjel aprócska álmok halmaza mozgat majd zilált aggyal nézhetek széjjel reggel ha újra kisütött a nap széttört álmokkal mozgalmas az éj verítékben úszik paplan és párna keserű már a könnybe fulladt kéj ablakot nyit egy másik világra megtörni csendben nem lehet a cél olykor a zaj csak a csendet váltja szűnni […]

Az eső úgy esik éppen mintha a szürke felhő vigyorogna epésen fájó lelkemen. Kínai versforma: “Yijiangnan” 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet= xaxaa

Minden, a néma messzeségben… Halk csobbanás, S halványan csillanó vágyképek. Nap melege, Bódító fényáradat. Tovaszárnyaló képzelet, Egy élet, És megannyi gondolat.   Furcsán tátongó titokzatos űr: Oly végtelen. Egy percnyi csend, mi világunkból Megmaradt. Határtalan, kis darab. Szemeink csak néznek, De közben Valami más elszalad.   S csak ülünk, miközben Múlandó életünk Folyékony tükrébe révedünk. […]

Hogyan mondjam, jó Anyám neked mennyire szeretlek? Könnyek között, hálás imádságban, leírom, amit érzek. Diktáld csak szívem, ezt a köszöntőt, segíts nekem lelkem, Gyermeked vagyok és az is maradok, maradj még velem. Szemedben, ott van az a régi fény, amely most újra kél, Színesebbek lesznek a nappalok, ha most veled leszek. Míg kicsi gyermek voltam […]

Elindult egy vándor botját is a vállára tette. Kereste a vándorútján  mi lehet az élet értelme. Tarisznyáját még üresen a botjára felakasztotta. Útja során amit gyűjtött tapasztalattal megrakta. Lombos erdő hűvösén, mohából volt a takarója. Ágyán,fűből a lepedője, fák kérgeiből a párnája. Szomjúságát csillapítva esővíz hűs cseppjeit itta. Erdőszéli cserjebokrok édes termése táplálta. Ruháját a […]

Csábítóan szép vagy hozzád fel sem érek. Közel sem engedsz fenn hordod a fejed. Legutóbb megfogtál, karcoltál és tépkedtél. Belém kapaszkodtál, tüskéiddel védekeztél. Elkerüllek majd téged, mert kezembe martál. Ha mégis arra mennék kesztyűs kéz várna rád.

Rózsa Iván: Tények Most éjszaka van, kevés a fény: Rövid lesz hát e vers, ez tény. Az ember a legszélsőségesebb teremtmény: Embernek maradni – a legfőbb erény. Budakalász, 2018. május 25.

Kiveszett már az érzelem fagyos lett sok tekintet, nem csillognak a szemek. Semmibe szállnak szavak nem várnak feleletet, betegsége lett korunknak. Maradtak még barátságok hol igaz a kérdés, kizárták a sok hamisságot. Féltve őrzött jelen időnek megbecsült percein, várhatnak felemelő érzések.