a szürke ég alatt mégis színes lehet a világ a csendes magányban még zenélnek lelked húrjai

az éjjel sötétje vágyat álmot hordoz magában a dalok sóhajok valamiért vagy valami ellen

őt mondd meddig szeretheted kérdezte tőled az élet te csendben lehajtod fejed mint kit a sors megigézett s a válasz bár ott lapul már szájad szegletén csak mormogássá halkul talán csak a remény mi él még benned ott belül úgy szívtájékon jól elrejtve megváltás lesz-e legvégül az életed utolsó perce a válasz kérdéssé szelídül hetyke […]

Most nálam mindenhol napsugár van. Rólad álmodom! Lét! Most az emberi, omlóban van. Ne hagyd meghalni!

Csend feszül lelkemben, sötét éjben utam vesztettem! Rét mily szép zöld tenger sok kis virág. Ők pitypang csodák!

Tánc Együtt Forogva Lassú ütem De botladozva. Jössz? Várlak. Mint egykor. Borozva ott hol megláttalak!

Most édes álom jön pilláidra, átölel a csend. Egy kicsi hangya szorgalma már neked nem elég?

Egy meddő gondolat suhant át az agyamon éppen. Várj! Döngő lépteid felkavarják az utca porát!

Már lelkem vágyódik a fény után ó…nagyon, nagyon! Csend átfog. Idebenn nem hallatszik a világ zaja.

Írsz, kinek és minek nem hallják meg intelmeidet. Egy kecses űrhajó kellene csak. Elmenni, csendben.