Reményt vesztett álomban kóborol az éjszakában. Nem érti, s már nem is kérdezi, miért a lét. Hisz már olyan sok rossz életélményt végig megélt. Már megtanult csendesnek maradni a fejetlenségben. Minek a felhajtás, nem változik a lét-minőség? Legfeljebb ember a sorsának nem lesz kedveltje. Nincs sóvárgás, nem kell vágy, s álom, semmi változás. Élni másképp […]
Hallgat a csend mindenütt, üresek az új szobák. Lelassult az élet, szinte az idő megállt. nem siettetnek a percek, de nem is vár már haza senki. Elmentetek mindnyájan, nincs kiről gondoskodni. Ki? Merre? Új helyet kerestek. Ki fent a mennyekbe, ki a nagyvárosi lármába, hol a párját megtalálta. Hiányotok hihetetlen, nagy űr keletkezett bennem. Olyan […]
Meditáció a létezésről… Versben, apevában és 10 szavasokban írva. Tavasz: A tavasznak is van tündére? Ugyan, miért nem jár már erre? Most, apró talpai nyomán éled alvó természet. * Nekünk a téli éj, csapjon már át a tavasz hajnalba. Szeretnénk, mikor sarjad a fű, azt hallgatni hajnalba’… A test is szívesen frissülne már, esőzuhany alatt. […]
Múlt a pillanat, Ami már megmaradt, Enyészetbe… beragadt. Ha fontos volt a pillanat, Valami tán’ emlékként maradt, Előkeresni, biz’ nagy feladat! Átkutatni az emlék raktárakat, Megkeresni az eltűnt pillanatokat, Emlékezést segítőn, a gondolatomat. Érzést elővenni nem lehet, az nem gondolat, Ha nincs meg a pillanat, vond le a tanulságokat, Utólag egyeztesd az életkitevő vég-órákat. Vecsés, […]
Edit Szabó : Esős nyár Szürke felleg borítja a nagy eget, esőfelhő éjszakákat rejteget, nem látszik a fénylő csillag az égen, Hold karéja elveszett sötétségben. Fújja a szél zöld fák magas ágait, nyári lakban tanyáznak a lakói, de jó volna egy hatalmas esernyő, megvédeni kicsi házat esőtől. Szürke felhő esernyőtől úgy félne, tova szállna nagyon […]
Elveszel-e drága barátom, Mert van egy kamaszkorú lányom. Özvegy vagyok régen, Élek én vidéken! Ritkán van velem… légy a párom! Te vagy a szívem szottya! Igen. Már most veled vagyok lélekben. Te leszel a társam, Régen erre vártam. Életem az ölelésedben! * Te meg én…! Örömhír ez nekem, Tudd, hogy kedvellek! Jó lesz velem… Régóta […]
Egy apró cseppel kezdődik, Majd tócsává erősödik, Később eső támad felette, És már egy tó áll helyette, Mely patakká növi ki magát, Elkezd hullámozni, aztán Egy apró, rossz mondat, és mint Pohár bor, mit most öntöttek ki, Lassan kezd lefelé folyni, Végül mederbe torkollik, Aztán magasról zúdul le, Mint egy vízesés, végzeted lesz.
Gyötrő kínok után, porba ejtett tervek. Hiába való tettek, romba dőlt álmok. A remény didereg, nem akarja feladni. Döngetnek nála is, alig bírja tartani. Újra neki lendül, viharba ütközik. Sötét orkán tombol, küzd, mindhalálig. De még így is semmi. Nem változik a sors. Csak a hit ad erőt, ezt végig küzdeni.
Már örömben nem osztozik, bajban néha még kapaszkodik. Ilyenkor a sóhaj tovaszáll, a boldogság- rezgést rezonál. Azonnal hat, de az ész nem tudja palástolni, hogy mennyire fáj. A kín között száraz lesz a könny, elsorvad a vágy, nincs remény. Meddig? Meddig lesz ez még így? Míg a lélek ki nem száll? Az összeroncsolódik […]
Álom volt, gyönyörű, közeledő vágy-öröm. Hitet, energiát adó, homályból csillanó fény. Még nem mutatkozott, csak felvillant hirtelen. Megmaradt, de kioltotta a várakozás örömét. Fátylat nem lengetett. A pillanat bűvölete még elő se bukkant, már tétován tovaszállt. Alig érinthetett meg. Elillant, mint egy varázslat. Magával hurcolta a beteljesületlen vágyat.
