A téli erdő magánya Sír a csupasz tölgy minden ága, oda az irtáson legtöbb társa- Sejtelmes, távoli hang araszol mélyről, a csikorgó hó alól… Jön az árny, az ezüstös este, rábízza magát a képzeletre, hogy az ormon még sűrű fák adják a vadak hű otthonát, hogy vaddisznók túrják a havat, s csámcsogják a makkot, ha […]

Azon az éjszakán nyugtalan volt az álom,nem akart uralni senkin, semmi áron. Süvöltött a széllel,puskák hangjaival, tébolyult, gyűrött párnák sóhajaival. Cibálta az ész csapongó gondolatait, meg-megrázva az épület falait. Összefutottak tanulók, nevelők, egy kollégium állt talpra ,s nevető kínban fetrengtek – valahol mélyen, belül feleseltek – pedig sírtak, jajongtak, mi történhetett azokkal, kik kívül maradtak? […]

Kapu fölött míves vas-cégér jelzi, a mestermunkáját miként érzi. Lendül a kalapács, fénylik az üllő, duzzad a kar, a büszke erő. Odabent szikrát hány minden ütés, a vaszaja zene, zengő szívverés. Tűz lobban, serceg-olvad a fém, feszülő ér a kovács kezén. Szeme ragyog, ajkán zárt mosoly, ütése oldás a gondokon…

Lángoló vörösnyakkendő Makfalván 1956 októberében     Napok óta senki se lelte helyét, nyugtalan gondolatok cikáztak a ráncolt homlokok mögött, kitörni vágyó szavak feszítették az elnémult hangszálakat. Akkoriban csak a szoba falára akasztott dobozt hallgatták a faluban, már akinek volt, de a hírekből nem lehetett kiszűrni az igazságot. Felelet nélküli kérdések csüngtek az emberek feje […]

Színek, vonalak, pontok, képzelt, sosem volt világ. Minden ecsetvonás újabb álmokat hív, lelkem így csalogat a fényre. Éjt nappalra, nappalt éjre dobva, néha mérgesen dohogva, s míg életre kel a festék, betemet a magány. A kép akkor kész, és öröme akkor enyém, ha kezem ölembe ejtve megpihen, s lábam lóbálva ülhetek, a csillagos égperemen. 2015. […]

ez nem tenger én annak látom Nap bölcső-tükör vízében az ég fénylő égszínkék árkában forrás meder alatt láva csábítón ölel a hűvös vízi világ bámulom tükrét nem múló báj nekem egyetlen örök szerelmem én neki súgom ő nekem aztán hallgatunk soká nézzük egymást a csend a legszebb vallomás 2013. október

honnan szólítasz – mélységek homálya dereng fejemben – honnan szólítasz – mélységek homálya dereng fejemben – valahonnan hallom nevemet mondod megdöbbent a hang tisztasága itt vagyok – nézek fel s tudomásul veszem a sors döntését már nem vagy mégis hallom ahogy élni szólítasz s dicsérni Teremtőnket miként a virágok illatát a szellő hűvösét a felkelő […]

  Sok verset írtak már az ősznek, szép szomorút, vidám biztatót, a költészet mezejéről szórendekkel szállt felé a szél tarka szárnyakon. S az ősz, a mustoló kedves öreg, hitt a versek hízelgő szavának, és nem értette,  miért, ha ő eltávozik, versei könyvekben maradnak?

  Szürke csendben kóborol a szél, Ropog az avar lépte alatt, Álmos fákon kopog a harkály, Reméli, kerül még pár falat. Sápadt levelek közt egy ágon Néhány elfelejtett alma vár, Ráncosak már a dértől, s a pír Leplében romlottak is talán. Ólmos ég alatt varjú várja, Jöjjenek újra vidám napok, Magban a csíra fényre vágyik, […]

  Amikor lehullott az első levél, földig hajolt érte az ág, de hiába, elszállt a széllel, többé nem látta. Visszahúzta folyton zizegő maradék sarja, és tűrte némán, mint űz gúnyt vele az idő… Egy reggel különös pompában levelei elhagyták mind, roppant az ág, s a jeges űrben álomba merült megbékélten.