Holdfény és csillagok Megnyílt az égbolt mennyezetfala, fülekben finom, éter-harsona. Lelkekben áhítat,csodás, nagy titok, fényjelek tudják csak, meg a pásztorok: -valahol van egy meleg jászol, várva-várt gyermek, boldogság-mámor- Holdfény sugárzik s fényes csillagok, ma gondot, bánatot, mindent elhagyunk. Ringunk gyógyító hárfa dallamán, ünnepet zengő angyalok szaván… Ma megértők vagyunk és bölcsek, gyermekek s felnőttek jönnek… […]

Óda egy sziklához Szerelmes simulásod ehhez a tölgyfához örök-szent eskü, tiszta nász! Kötődöm e természetcsodához, fülemben édes hegyzene cikáz… Gondoltad-e, hogy minden erre járó ember megpihen rajtad s a kies távlatokba néz? Itt ülök én is. A világ dolgain gondolkodom. Miért viták, harcok? Nem tudhatom… Szabad vagyok.Lelkem szárnyal, énekel minden felszálló madárral. Óh, hallod-e a […]

  Borong az ősz, borong az én lelkem is, tudom, ez múló állapot, jönnek még szép vidám napok, a színek derűre váltanak, találok közöttük újakat, aranyat, barnát, vöröset, magamra öltöm selymüket, az ősszel avarban lépkedek, köröttünk új dallam kering, érzem a ritmust, ez felderít, a szél fűszerillatot kavar, dúsabban szórja mint tavaly, most borong az […]

Első falevél hangtalanul földet ér, megborzong a fű.

Értője a világnak úgy lehetek, ha lelkemmel látok, a szem néha csal, színekbe rejtett hangulatokból, míg szomját oltja, lelkem túlnövi földi igényeit, emelkedem, hogy megtaláljam istenem.

    Ha ideje jön a kóborlásnak Rimbaud is tudta üres a lelked lankad szívverésed rálépsz az útra erődből már csak erre futja ronggyá nyűtt napjaid számolatlanok kezed zsebedben nincs mit keressen lábad parancs nélkül jár világot szemed szűretlenül tárol éjjel égsátor fölötted reggeled ott szép ahol éred talpad mosdatlanság marja mezítláb lépsz mosott aszfaltra […]

  Még csillogott a harmat az eperfákon, de a főutcán már árva lélek se járt, a mezőre tartó szekerek nyomában az út pora is régen a helyére szállt. Az óvoda felé csak mi ketten mentünk, uzsonnás táskám és én, néha feléje pillantottam, mint első szerelmére a kisdiák, kék színű apró pléhtáska volt , elfért benne […]

  Ma láttam vérezni a hajnalt, mikor öléből kifordult a Nap, és elindult isteni útján az égen, tudom, ezt teszi nap mint nap, az ő törvénye, melyet betart, hogy jól működhessen a világ. De hogyha meghal, oda minden, osztozni nem kell már a kincsen, az se lesz, aki sírját ássa, hamva ráhull a vak világra.

Enyém, tiéd, másé, ki tudja hányan jártak itt, az ember könnyen feled, csak az idő tartja számon, de ma nem képes megszólalni, mint Bábel tornyának építői, túlharsogják egymást a lábnyomok, mi eddig ép volt, ma porladni látszik, szem elől rejti szürke homok.  

  Esik. Ablakomból nézem gondolatok nélkül. Jó ez az álmos semmittevés. Eleven ritmust dobol a csend, dallamot keres, hogy verssé legyen, nem kell most a rím, nem kell a szó, hallom zenéjét, és ez olyan jó!