Hajnal dereng, s fényt, hasit az égen, csalatva a majdani álmokat. Szenvedésből támad föl az élet, és kényszerítő réme kárhozat. Talán szerettelek, hiú remény, és ezért törted szét a vágyakat. Ringó kebled, szűz öled telve még, Vágyott, hisz emberé válás útja. Lélek még igaznak hisz, hát remél. A kereszt alatt lehet még csoda. Hát […]
Alkony oson át a városon, s a sötétjét hinti szerte szét. Hold sápadt fénye égi vásznon, s lépted elvész az utca kövén. Emlékszem, mikor jöttél felém, árva voltam, hiszékeny bolond. Karton ruhád fújta nyári szél, s arcodon játszadozott a hold. Piszkos lámpása fakó fénnyel, Fehéren ragyogott éppen rád. Felvillanó álomkép perzsel, s nem […]
A hajnal ráncosan félreáll, s az égre küldi fel a Napot. Pilláimon megpihen a fény, már ébren álmodok. Szemem írisze vidáman int, jókedvemben táncra mozdulok. Friss, üde kávé illata hív, kéjesen kortyolok. Tollamra szavakat suttognak virágillatú gondolatok. Színes szálait versbe fonom. Nos, ez is én vagyok. Kottából kiugró dallamsor, ha sétáimon ajkamra […]
Ki mondaná el a tavaszt? Ki illatozna száz virágot? Ki hozná néked el ugyanazt, mit adott az ifjúságod? Ki fogná megvénült kezed álmodozva, mint fogták régen? Kinek a vállára hajtod fejed? Van, ki éppúgy szeret téged? Ősszel is szép a Nap fénye, s színpompába öltözik a táj! Ki mondaná meg, hogy az élet […]
Apró versmagok is bennem élnek. Futó érzelmek, ha megöntözik, csírát bontanak egy költeménynek, s a gondolat papíron gyöngyözik. Derűsen szól-e szivárvány-dalom, ahogy madárraj kavarog az égen? Szabadság szele lágy fuvallaton hitét bontogatja a messzi kéken? Lesz-e ereje papíron szavaknak a józanság mércéjével hatni? Hitében megfakult jónak, igaznak, új szélként vitorlát bontani? Bontanak-e […]
Ha fáradt a lelked, Nehéz lett a szíved, Ha álmatlanság kínoz, Ha gyötrelem az élet, Csak dalold ki csendben A bús éjszakába, Csak sírja ki tollad Könnyeinek árja! Szavakba fojtsd bele, Mire hang nem képes, Dalold el versedben Fájó szenvedésed! Költőt is ér bánat: Arra van a tolla, Hogy a szív fájdalmát A világba szórja. […]
Ringatózó lágy patak, habodba fürödnék, patak-menti homokban mezítláb futkosnék, hagynám a pillangót kezemre repülni, Napnak meleg fényét arcomon pihenni. Szállnék a madárral, repülnék a széllel, százszínű virágról mesélnék a Télnek. Álomba ringatnám erdőkben a fákat, hogy átvészeljenek hideg éjszakákat. Haranggal jelezném, ha jön a kikelet, s nem adnék a Földnek csak jó embereket!
Fullasztó nyáron Ha nem jön az álom Úgy érzem magam, mint egy zártosztályon. Vergődök jobbra Fordulok balra Lerúgom, majd újra húzom a takarót magamra. Izzad a testem Csapdába estem Főhetek egész éjjel a saját levemben. Várom a reggelt Hisz hűvösek a hajnalok De addig csak szenvedek, s légkondiról álmodok.
Ne félj, csak a szél simogat immár, Minden partot magad mögött hagytál. Senki tekintete el nem ér többé, Szabadabb lettél, mint a fény. Fürödj, hát a fényben, és öleld át a felhőt! Régi, szerető istenek ajándéka ez. 2013. július
Múltunkba révedés, maga a lélek haladék! Mindenkinek más az átka, de van-e menedék? A távolság sűrű ködétől nem hallatszik messze a csengő, Feledés homálya beborítja, eltűnik sok emberöltő. Nekem, ami jutott, egy lecsupaszított szálfa, És még abba is benne van milliónyi szálka. Válaszra várva nézzünk fel arra… kék égre, Révedjünk el eme végtelen messzeségbe Elmerengek, […]
