Amikor lehullott az első levél, földig hajolt érte az ág, de hiába, elszállt a széllel, többé nem látta. Visszahúzta folyton zizegő maradék sarja, és tűrte némán, mint űz gúnyt vele az idő… Egy reggel különös pompában levelei elhagyták mind, roppant az ág, s a jeges űrben álomba merült megbékélten.

  A Kisküküllő partján estefelé hízik a csend, körülöttem úr a rend, árnyékát nyújtja a fény, a víz pőre testén lila ég nyújtózik, öreg füzek ringatják két part között, most kolomp hallatszik, csorda jön a túlsó partról tarkán, fehéren, feketén, és tart néma öntudattal az álmos falu felé.  

( 2 x 2 akrosztichon ) MÁRCIUSBAN M ogyorófán barka bólint Á lomszerű ködkép szólít R emete-lényem felébred C ipelem tinédzser énem I hlet-ontó napsütésben U tasgép robaja hódít S úg a tisztás halkíts lassíts M akkon Márián merengek Á hítattal körbenézek R őt-PIROS ott az ég alja C etlim tollam előkapva I hlet morzsát […]

  Borong az ősz, borong az én lelkem is, tudom, ez múló állapot, jönnek még szép vidám napok, a színek derűre váltanak, találok közöttük újakat, aranyat, barnát, vöröset, magamra öltöm selymüket, az ősszel avarban lépkedek, köröttünk új dallam kering, érzem a ritmust, ez felderít, a szél fűszerillatot kavar, dúsabban szórja mint tavaly, most borong az […]

Első falevél hangtalanul földet ér, megborzong a fű.

Értője a világnak úgy lehetek, ha lelkemmel látok, a szem néha csal, színekbe rejtett hangulatokból, míg szomját oltja, lelkem túlnövi földi igényeit, emelkedem, hogy megtaláljam istenem.

    Ha ideje jön a kóborlásnak Rimbaud is tudta üres a lelked lankad szívverésed rálépsz az útra erődből már csak erre futja ronggyá nyűtt napjaid számolatlanok kezed zsebedben nincs mit keressen lábad parancs nélkül jár világot szemed szűretlenül tárol éjjel égsátor fölötted reggeled ott szép ahol éred talpad mosdatlanság marja mezítláb lépsz mosott aszfaltra […]

  Még csillogott a harmat az eperfákon, de a főutcán már árva lélek se járt, a mezőre tartó szekerek nyomában az út pora is régen a helyére szállt. Az óvoda felé csak mi ketten mentünk, uzsonnás táskám és én, néha feléje pillantottam, mint első szerelmére a kisdiák, kék színű apró pléhtáska volt , elfért benne […]

  Ma láttam vérezni a hajnalt, mikor öléből kifordult a Nap, és elindult isteni útján az égen, tudom, ezt teszi nap mint nap, az ő törvénye, melyet betart, hogy jól működhessen a világ. De hogyha meghal, oda minden, osztozni nem kell már a kincsen, az se lesz, aki sírját ássa, hamva ráhull a vak világra.

Enyém, tiéd, másé, ki tudja hányan jártak itt, az ember könnyen feled, csak az idő tartja számon, de ma nem képes megszólalni, mint Bábel tornyának építői, túlharsogják egymást a lábnyomok, mi eddig ép volt, ma porladni látszik, szem elől rejti szürke homok.