Jól esik a csend, de nem a magány csak nézni el, de nem elveszni tűnődni, vágyakozni talán. Egy pillanat, s már sötét lepel borít el, éji lepel ez, még nem a vég. Milliárd csillag fényét fürkészni az égen valahol, máshol lenni a térben. Fáradt karjaimba hajtom fejem, holnap, s majd holnap újra élem.

Érezni vélem illatod, melyet messzi szél hozott, lehunyom szemem, hadd vigyen, hadd vigyen hozzád gondolatom. Imádtam minden percét, mit veled tölthettem, fáradt testem megpihent, mikor partodon ültem. S mégis elváltak útjaink, mert mennem kellet, csalfa ígéretek hívtak, s én mentem, esztelen. Vissza vágyom hozzád, de szívem tétova, Vajon befogadsz még? Vagy menjek máshova? Nem tudom […]

Két út két élet, egy pont, mely összeköt végleg! Egymásra leltünk egykor, egy napos délután. Egy röpke perc, egy pillantás volt csupán. Megváltozott akkor minden, fellegek közt jártunk, a nap lejött a földre, s csillagok közt háltunk, felröppentünk a széllel, s szálltunk csak előre, szívünk egybeforrt, tudom most már örökre. Nem gurulhat elénk akkora szikla, […]

Elindult egy irányba a nép, Ó ostoba, ki félre áll? S megy mint egy gép. Ó ostoba ki szemben áll? Csak egy az út, a jó irány, Ó ostoba ki szembe száll? De hová visz? ez már talány. Ó ostoba ki szembe néz? Ne várj, lépj ki hát a sorból, Ó ostoba ki szólni mer? […]

Oly régről tör elő, az ősi erő, egymást ölelő, örök szerető. föld mely mindig termő, így akarta a teremtő. Víz mely nélkül élet nincs, levegő mely igazi kincs, tűz mely olykor csak úgy lobban, forrón izzik egyre jobban. Szorosan egymás kezét fogva, körtáncot járnak vakító fényt hozva.

Gondolkozz el rajta, mily rövid az élet! Tudnod kell titkait, becsüld meg a léted! Amely ha nem vigyázol, oly gyorsan el száll. Melyre vigyázni kell, hogy ne tűnjön el, mert eltűnik hamar, s a föld el takar!

Férjhez megy az ősz hozzá megy a télhez, gratulálnak neki erdőlakó népek. Ünnepi színt rendelt ágakon és bokron, rég lehullott termést az ünnepi csokron. Felölti magára ezer szín palástját, pók szőte fátylát kopasz fák tartják. Hosszú ruháját húzza simítja anyja arcát, s ő feléje nyújtja magasztos karját. Utoljára ölelé hajadon lányát, majd megigazítja égi koronáját. […]

Két kis madár ül a fán, fészket építenek tán? Kipp–kopp kopogtatnak, magok után kutatgatnak. Szájában egy szalma szál, épül már a madár vár. Ide röppen-oda száll, még egy kukacot talál. Eső cseppek cseperegnek, kis madarak dideregnek. Jár a feje körbe-körbe, eresz alatt ücsörögve. Lehullik a fa levél, nem sokára itt a tél, kicsiny csőrük kiabál, […]

  Tavaszanyó felöltötte legszebbik ruháját, olyan virágosat,  illatosat, tarkát. Megérintette kezével gyengéden a földet, új életet csókolt nem tehetett többet. Megsiratja néha tavalyi táját, de nem szomorú mert öleli barátját, Ki felitatja záporozó könnyeit, lábai elé forró homokot terít. Bohókás, szertelen kalandokra csábít, izzó tűzgolyó szerelmével kábít, csillog a napsugár izzadó homlokán, lecsordul végig egészen […]

A felejtés malmai Ma még az álmaid között csak tétován keringesz, valósághoz rég nincs közöd, nem jutsz élet vizéhez, maradsz halandó, sorsodon nem fordít áldás, átok, világod végül perbe fog, – Bűnös vagyok! – kiáltod. Pedig te mérted önmagad bután az istenekhez, egekbe nyúló vágyadat követted, s énekelted a forradalmaid dalát, habár titokban tudtad, magad […]