Művek

Hajnali friss harmaton madár dalát hallgatom, mintha csak hozzám szólna, biztató, merész hangja szeretettel telítve hull szomjazó lelkembe.

Ha gyümölcsfa lehetnék lelkedben, a békesség gyümölcsét teremném, hogy akkor is, ha szíved fáj, lelked derüljön, hogy könnyeiden át is lássad az ég mosolyát.

Lelketek gyümölcséből adjatok, ti, akiknek bőven jutott, ne várjátok a kinyújtott kezet! A lélek nem kiált hangos szóval, éhének kínját reménnyel bírja. Ti, akiknek bőven jutott, adjatok!

Amikor heggyé gyűltek ölemben a szavak, nem tudtam, mit tegyek e temérdek kinccsel. Merész gondolat emésztett: Mit kaptam, nem kevés, adni kéne azoknak, akik éhezik. S szedtem szavaimat rímes strófákba, csokorba válogattam szín és alak szerint, dalba csalogattam, mi dalolni vágyott, s reméltem, lesznek, akik örömmel viszik. Azóta szüntelen megkeresnek a szavak, derű vagy ború, […]

Ejnye, ember, térj magadhoz, ne kövezd a madarat! Fáj neked, hogy magasan száll, földiek közt nem marad? Tanulj tőle emelkedni, szárny nélkül is szárnyalhatsz, hagyd a versenyt, földi átok, kövesd rendelt utadat!  

Hevenyében ízlelni a szót, színeket, zenét – bűn, melynek súlya nem nyomja lelkedet, érte bűnhődésre nem ítél az Ég, nem zaklat kétségek félelme, csak léted röpíti, mint pelyvát, a szél.

Billentyű kattog, torz szavak, sánta mondatok harca dúl. Ó, idő, kezedben kard, stílust szab, mi talpon marad, oly renyhe szegény, gyümölcse steril, magtalan.   Nemes oltovány termi csupán ízes gyümölcsét a nyárnak. Kertész, vigyázz, ne érje rontás a holnapnak termő fákat!

Távolodik a láthatár, mélyül az est árka, belehull a fény ezerszín csillogó palástja.   Lábujjhegyen jön az alkony, s a hegytetőn megállva, égő csóvát vet sebtében a tűnő nap nyomába.

Nyár pihen a szederbokor ágán, izzik a fényben a zsenge gyümölcs, s mint lánykának, ki szerelmét várja, hamvas orcájára vágy pírja hull.