Éltes életlátás Szürkeség és rosszindulat egyhangúan az élet része, Hogy ezen változtasson, nem lehet… csak ki élet művésze… Az emberre jellemzők nem változnak, sorsa az ítésze. Az életfalam, csendesen öregszik, már salétrom szagú… Valaki rápingálta: élet maga egy tömény mélabú! A napfény persze süt, de az én arcomat nem melegíti, Nézek magamba, meg vissza, a […]
A gyűlölet lángjában Halni készúl a fény A lét tűnő ragyogása Hazugsággal szőtt sötétség Szétágazó ármányos cselszövés S a dühös gúny lobog az őszi szélben A fák lehullott levelein A dermedt szívek fagyos lelke A bánat rácsán át néz a fellegekbe A bú mosolya zokogva száll Kering a fájdalom, könnyezve kószál Fagyos tél jött s […]
Az idő végtelen horizontján megszülettem valamikor… Az idő egy Isten által kijelölt pontján elmúlok valamikor…Lét és nemlét e két láthatatlan pontja között a távolság könyörtelenül fogy napról napra. Felkavaró kérdések az álmot messze űzik, az éjszaka árnyai hűséges szövetségestársaim. – Mennyi őszinte sóhaj szállt fel az égbe? – Mennyi szívdobbanás halt el némán hiába? – […]
(Pillanatképek életem apró történéseiből…) A melegen sütő napsugár egy szeptember végi vasárnap délutánon kicsalogatott férjemmel és nagynénjével együtt bennünket a városból a közeli tó partjára. Nem is sejtettük, hogy egy csodálatos élménnyel gazdagodva térünk majd vissza. Az ezerszínű ruhában pompázó ősz csendes […]
Le fog ütni a vágyam, Ella! Ezt kívánod Te, nekem mára? Te vagy vágyam csúcsa, Másképp; netovábbja… Gyere, ess már velem az ágyba. Cipzáram a mészárszék ajtón, Oda bejutni, nem csak fa-lón! Dugd csak be a kezed, Pezsegni fog véred. Szemedben látnám, hogy óhajtón! Tajtékosan gyűrnénk lepedőt, Mindketten élveznénk kéjerőt! Nem csapnák kezedre, Simi’ fenekedre… […]
Amikor fiatal még az emlékezet, ott van mindig veled, megtoldja csendedet. Rendre előhívja, ami lakik benned, felidézi a ma, s tegnap történteket. Azt, mikor anyukád szeretett és óvott, azt, ahogy felhőtlen, vidám gyermekkorod komolyabb időkbe szépen átballagott, és jól emlékezik, mikor erős karod gyermekeket nevelt, ölelt és ringatott. Azt, amit tanultál, naprakészen tartja, soha be […]
Eső esik, s megint jön, mindjárt itt a vízözön! Ázott hátú világ arcán szánalomért foly’ a könny. Zuhog, ömlik, árad, önt, elmossa-e a közönyt? Görnyedt hátú világ láttán kegyelemért sír a Föld!
A poétáról… Napsütötte udvaron, árnyék… ülök a vén diófa alatt, Van pennám, meg kiterített papírom, igaz, hogy csak egy falat. Vakít a szikrázó napfény, agyam jár, zakatol, szülni készül, Itt az idő, verset kéne rittyentenem innen, úgy emlékül. * Öreg diófa. Élete véges neki. Bútorasztalos. * Hosszan tovább él. Majd még embert szolgálja. Deszka erezet. […]
Derengőn bontakozik a hajnal. Életmentő kávémat fajansz bögréből kortyoltam, ezüst kanalamon türkiz fény csillan. Érzem lényed jelenlétét… Hallom gondolataidat… Ébredj, hogy íriszedben titok-indák fonjanak körül, s a vágy sóvár szirmai szemed tükrében nyíljanak. Akár egy szív-alak, olyannak látom benned önmagam. A földöntúli rezgés őstáncában utunk párhuzamba vész, merengőn érinti éber vétkemet. Vigyél magaddal árnyalt képzelet!
Gyémántkemény szitkok. Életerőt lopnak vérszívó vámpírok, lelkedbe fúrnak fekete szilánkot, járatot rágnak feszült indulatok. Szavak. Mély törésvonalak. Intelem, baljóslat, formátlan hangalak. Fülsértő rossznyelvek, poharak repednek. Szavak, mint hegek. Gyógyuló sebek. Szavak, talán titkok. Gondolatvirágok, fiók mélyén nyíló csipkeszirmú álmok, puhán simogató, huncut-csintalanok. Játszi betűözön, gyöngybetűs cirkalom, teremtőn rám köszön alkonyfény-oltalom. Szépreményű versek szivárvány-sejtelmek, tisztán csilingelő […]
