Elképzeltem magam egy lakatlan szigeten, mit fogok ki mikor hálómat majd kivetem. Hogyan gyújtok tüzet ha melegedni vágyom, hol hajtom le fejem mikor álmomat várom. Írnám én a versemet de nem hoztam papírt, eszembe jut az otthoni fűszeres fasírt. Veszem elő a mobilt de nincs elég térerő, hát megfürdök a tengerben úgyis ez a menő. […]
Sorok az öregségről, versben, apevában, HIAQ –ban… Minden nyár véget ér egyszer… itt hagy, szelíden elköszön. Búcsúztatja a lágyan hullámzó elő-őszi szél. Embernek bármennyire nyár volt az élete, de, őszön Nála is beköszönt már, a hűvösödő őszi szél. Nyár Ősztől Elköszön. Őszi szellő, Elmúlást jelez. Ha volt még szép nyarad, Elszállt hűvös szellő szárnyán. Ősz-fejed […]
Akai Katalin Társas magány Börtönöm rácsát, dühöngve verem, körmömmel tépem, véres a kezem Világgá mennék, s mégis maradok Nem tudom magam sem, vajon mit akarok? Mikor már nem jelent örömöt a másik, szeretet helyett, kötelesség játszik Amikor vele élsz, és mégis nélküle Elhagyni szánod, mi lenne vele. Csak egy életed van, […]
Versben és európai stílusú haikuban… A magas égen Szikrázva süt, napocska! Alkony közeleg. * Már az álmaim sem az enyémek, A semmiben vésznek, elenyésznek. Ezzel minek rontsam meg életem, Ha jól látom, már ez lett a fékem. * Csend, nyikorogva Beáll saját helyére. Beesteledett. Budapest. 2000. július 17. – Kustra Ferenc
Fúj a szél és borús az idő, Csendesen eseget az eső. A jókedvem nem igen duzzad, Nem kiabálnék; cigány húzzad! Végleges a felismerésem, Okozom lehetetlenségem. Nem volna szabad vállalkoznom, Nem fogadnak el, nem lesz hasznom. Nem fogad el a pénz, az üzlet, Szerencse messze elkerülget. Lendület és iram nem elég, Sorsom mondja, most már elég. […]
Hosszú út pora ráült a cipőmre, Sajna, nem vagyok büszke életemre. Nagy utat bejártam, zarándokoltam, Utóbb kiderült, semmit nem csináltam. Ötvenkét év alatt bizony ez történt Senki nem pártolt, sem hosszan, sem tüstént. Így csak vergődtem, szétdobált az élet, Nem is tudom az életem mivé lett. Mire születni? Kínlódás az élet, Küzdünk, birkózunk mindennel. Mi […]
Nem látszik semmi, vaksötét van, Áll az óra az éjszakában. Nincs, ki indítsa mutatókat, Így aztán nem lesz már virradat. Tapogatódzok, nincs kijárat, Csak fogdosom nedves falakat. Pókháló terül az arcomra, Denevér akad a hajamba. Megyek csak, mint vak ló a falnak, Nem lelem helyét a jászolnak. Megbotlottam, már térdre estem, Falba marok! Így emelkedjem? […]
Az est, halványuló vérkoszorúja, Gyorsan belevész az éj sötétjébe. Hatalmat kap sötétség birodalma, Rigók sem repülnek éjsötét kékbe. Ember ki nem lát az ily’ mély sötétben, Otthon marad, családi életet él. Kint kóvályogjon macska a sötétben, Neki a sötét természetes, így él. Elcsitul minden, készülünk másnapra, A pirkadat, majd valami újat hoz. Reggelre lehull éj […]
Eltévedtem! Ajkamat bevonta a köd ízetlen nedvessége, A csontjaimat átjárta a tél nyirkos hidege. Engemet most megkapott a tél, borzasztó szépsége, A matrózt is szédíti a nyílt tenger lehelete. Hol a kiút? Eltévedtem! A látóhatárt elborítja az alkonyat csendje, Rózsaszín szalag övezi; az éj, sötétlő ege. Itt biz’ nincsen világító torony vagy egy szál gyertya, […]
A szívem dobog, és hős ritmust ver, De menetelni, vágtázni nem mer. Szívem dobog, minek ez irama? Meggyötörte az élet és a ma. A szívem továbbra is lendülne, Ha nem volna, mi mindig fékezze. Én most súgok neki, csak előre… Hagyja el azt, ami most a féke. Vecsés, 2000. február. 6. – Kustra Ferenc
