Nem hoz többé levelet, lelke elszállt, mint lehelet. Eshet áztató eső, ereiben már nincs erő. Kiszáradt már vén szíve, madár elrepül felette. Vihar tépázva megtöri, ágait semmibe sepri. Madárfészek sem díszíti, utolsó is készül leesni. Már nem várja a holnapot, elfelejti a tegnapot. Magányba bezárt elmúlás, a vég derengő hajnalán.
Sokan irigylik a csigát, mert hátán viszi a házát, neki nem lehet ez terhe, megszokta már csigateste. Lassan csúszik de célba ér, segítséget soha nem kér, ha aludni kívánkozik, házába visszahúzódik. Ő aztán otthon van mindig, akkor is ha úton mászik, vendégségbe ezzel indul, ajtaján mélán kibámul. Néha nehezen viseli, ha lassúságát gúny éri, csak […]
Egy ködös téli reggelen, aludt a föld is dermedten, jeges dér lógott a fákon, mélabú ült a magányon. Megremegtette a testem, nehezen teltek a percek, a hideg foga harapott, fagyosra csipkedte arcom. Szívem hevesen dobogott, kabátommal takarózott, sejtjeimben félelem járt, az erőm is máshol kószált. A csend némán várakozott, perceket hosszúra nyújtott, a nap néha […]
Elém teszi az ősz a gyümölcskosarát, mindent belerakott ami most finomság. Egyszerre élvezem a túlzott bőséget, a nyár sorban mindent fényével beérlelt. Hirtelen látom az édenkert világát, most magamba szívom édeskés illatát. S ahogyan jött, majd hirtelen eltűnik, a nap fénye egyre fakóbbá változik. Lassan majd kiürül gyümölcskosara, emlék lesz nemsoká ízének zamata. De addig […]
Huhogi az öreg bagoly odújában mélyen horkol, huhogásban elfáradt, még a torka is begyulladt. Szárnya pihen a paplanon, reggelije az asztalon, ágya nagyon tiszta, a szemetet mind kidobta. A nap sem zavarja álmát, hisz éjjel végezte dolgát, könyveiből tudást merít, kis baglyokat bölcsen tanít.
Szint váltanak a levelek zöld vére alig csörgedez, most véget ért az élete levéltenger lesz belőle. Puha lépteink lábnyomát hulló levelek takarják, a szél játszva megkavarja levegőben elringatja. Az avarban már zümmögés téli szállás keresgélés, emléket őrző falevél zizegve gyorsan földet ér. Őszi levél neked nem fáj a csendesen jött elmúlás, tudtad, hogy vidám színeddel […]
Elbúcsúzik a forró nyár, a természet takarót vált. Észrevétlen készülődik, csendes hajnalon megszökik. Búcsú nélkül eltávozik, valahová elköltözik. Ő már elvégezte dolgát, átadja a szolgálatát. Haragos villámokat szórt, megitatta a szomjazót. Verejtékezett a homlok, a szellő kacérkodott. Őszi szél fúj az ablakon, beengedni nem akarom! Be is zárom, be ne jöjjön, még a nyárban gyönyörködöm!
Kerek a meseerdő benne alig fúj szellő, közepén egy házikó benne él a kis manó. Picike az otthona ágyát moha takarja, ott dolgozik egész nap látogatót nem fogad. Ha szólítják elbújik fa kérgébe húzódik, leveleken hintázik még esőben sem ázik. Ha erdőben keresnéd a négy évszak színét, a manót nem láthatod, mert ő is ruhát […]
Csak ez a nagy csend ne lenne mi belemar a szívembe… Sok emlék tornyosul bennem a gondolatok útvesztőiben, régi önmagam keresem de azt már sehol sem lelem. A képeket rakosgatom gyermeki énem kutatom, a falak magukba szívták az elmúlt évek zsivaját. Leülök és körbenézek hullnak a fájó könnyek, a bútort megsimogatom most tőle is elbúcsúzom. […]
Milyen jó is a gondolat néha még szárnyakat adhat, ott vagyok, ahol akarok felhők felett is szállhatok. S ha meggondolom magam onnan visszafordulhatok, az úton bajom nem lehet lebegve tart az ereje. Ha szemem már párásodna és látásomban zavarna, a gondolat képernyőjén akkor is sok mindent látnék. Ajándék a tiszta gondolat mi igazítja sorsomat, lelkem […]
