Ott volt először ő, A Gyermek, Aki szeret: Apát, Anyát, Önnön magát. Aztán jött a Nincstelen. Tekintete homályba vész, De fürkész: A gyűrű, az óra… Vajon mennyit ér? És itt volt az akrobata. A kapaszkodók között egyensúlyozva várja elismerő pillantásomat. Aztán a Férfi: Középkorú. Vagy egy tucatnyi liter tejjel a kezében. Erőt és békét sugároz: […]
Mint az ősz ezerszínű falevelei, hullnak most földre drága, magyar anyanyelvem legszebb szavai. Időről időre összeszedem, Sorokba rendezem őket. Emlékül nektek, Hant alatt nyugvó Nagyjaim.
Egy éj, Hogy élj A mának, Bűncselekmény. Léleksikkasztás! Jár a szabadságvesztés.
Igen. Most, hogy kinyílt a szemem, Lopni akarok! Úgy, ahogy láttuk a filmben; A nyakadról, Csak egyet, Csak ide, Ide a csalogány csőrébe, Hogy énekelhessen.
Nem lehet, hogy csak álarcot cserélünk? Talán díszesebb lesz most, talán jobban elrejti a valóságot, talán jobban megmutatjuk igazi arcunk… A világ bálozni készül. Mi mind táncolni fogunk, ahogy elvárják, ahogy másoknak tetszik, ahogy nekünk jól esik. De csak most? Lehet, hogy nemcsak színház, hanem örök farsang ez az egész világ!?
Csak egyet! Csak egyet! Belehajolni, Beleszagolni, Megpihenni, Feloldódni. Akarok! Akarok! Nyakadban, Válladon. Vállalom. Hát hiába akarom?
Ma már tudom: Minden egyes öleléssel sebzett, vérző szíved törölted belèm. Azt hitted, megfoltozhatom. Öleltél, hogy ölhess. Áldozatod lettem. Te pedig Áldozatból gyilkossá lettél. A vérem, amely kezedhez tapadt, Lemostad. Testem eltemetted. De ne feledd: kísért a szellemem!
Zavarba ejtők, És Zavarba esettek. A fogság egy.
Minden héten Nagypéntek. Keresztek sora. Gyertyalángként ágyaitok mellett, Harmadnapig kìsérünk Benneteket. Csonkig égünk, Veletek halunk. És mindig, És ùjra: Feltámadunk.
Hűs forrásom titok vizével itatlak. Folyásomnak gátat mondd, mégis mi szab? Miért nem merülök el magamban, Süllyedő csónak. Megfenekleni vágyom medremben, Benned.
