A hegyek- völgyek és a vadvizek, Ez mind a természet, mit szeretek. Vadakat látni és bogarakat, Megfigyelni a sok madarakat. Ember több az állatnál, gondolkozik, A rombolásban vajh’ visszakozik? Nem azért vagyunk többek, hogy ezt tegyük, A Föld urai pozitívan legyünk. Naponta halnak kiállatok, növények, Értem én, de nem minden az okos gépek. Mi lesz, […]
Mint korhadt fa, a megöregedésről… Sugározza fényt a fakó-ködös fénytelenségem, Ez a büdös élet, nem lett szép… ez képtelenségem. Aki mégis állítja, annak a gondolata téves hallucináció, A nagy-nagy semmiből valami jót, miért csinálni… mi ebben a ráció? Kis fényszem megfakul, régi emlék. Mozdulatlanság. Bennem pihen valami fókusz, mint fa odújában a kicsi mókus. * […]
A poéta szemszögéből… Jön az öregség, folyvást csak múlnak a hetek. Már nyáron is meglátszanak a leheletek? A régi időben, volt még az a „régi” nyár, Mára az időjárás is megváltozott már. Immár én vagyok az öregedő, fáradt vándor, Ennek tudatára, már nem tölt el… fránya mámor. Emberek! Sorstársak! Kutya sorsa várhat rátok. Hát még […]
Haikukban filozofálva… Eldobott jövőnk Múltbeli szavaival Vágyom a jövőt! * Legyél Te csak ott, Ahol én kéne legyek. Elérhetetlen. * A legtöbb ember Nem lát tovább orránál. Hiszi, ő a legjobb! * Sokan vannak, kik Szépre érzéketlenek! Ők az észosztók. TAVASZ: Orgonavirág Nyílik, gyönyörködtető. Temetőben szép. * Duna kiárad, Mindent maga alá gyűr. A gát […]
Filozofikus felfogásban… Kiléptél a kapun, megláttalak, gyönyörű vagy ma, Annyira szép, hogy nem való vagy e csúnya világra. * Körülöttem a nagy néma csend halkan ásítozik, De lehet, hogy éhes, gyomra hangosan áhítozik. * Terhem a máról a holnapba, görnyedten cipelem, Könnyen venni az akadályt, semmi súlyom nincs nekem * Érzem, hogy életemből elköltözött már […]
Filozofikus felfogásban… Elfojtott vágyakban tobzódnak hevült testek, Simán megszűnnek, oly’ nagy plátói szerelmek. Hajnali harmatban tárt karokkal futnék eléd, De még fekszem, és csak, egy álmot gondolok beléd. Megállítanám én a szerető, emésztően kedves képeket, De a harag nem engedi, betonba betapossa a lelkeket. Völgyecske ölében csobog egy apró patak, Vize mérgezett, már kipusztultak a […]
Meditálok… Előttem az út… sötét alagút. Fénynek kéne lenni ott a végén, Legalább kicsi, mi mutatja út Járható és kivezet a végén. Budapest, 1997. december 14. – Kustra Ferenc József
