Posted by
Posted in

A Föld urai

A hegyek- völgyek és a vadvizek, Ez mind a természet, mit szeretek. Vadakat látni és bogarakat, Megfigyelni a sok madarakat. Ember több az állatnál, gondolkozik, A rombolásban vajh’ visszakozik? Nem azért vagyunk többek, hogy ezt tegyük, A Föld urai pozitívan legyünk. Naponta halnak kiállatok, növények, Értem én, de nem minden az okos gépek. Mi lesz, […]

Posted by
Posted in

Életerdő – életfa…

Mint korhadt fa, a megöregedésről… Sugározza fényt a fakó-ködös fénytelenségem, Ez a büdös élet, nem lett szép… ez képtelenségem. Aki mégis állítja, annak a gondolata téves hallucináció, A nagy-nagy semmiből valami jót, miért csinálni… mi ebben a ráció? Kis fényszem megfakul, régi emlék. Mozdulatlanság. Bennem pihen valami fókusz, mint fa odújában a kicsi mókus. * […]

Posted by
Posted in

Már nyáron is…

A poéta szemszögéből… Jön az öregség, folyvást csak múlnak a hetek. Már nyáron is meglátszanak a leheletek? A régi időben, volt még az a „régi” nyár, Mára az időjárás is megváltozott már. Immár én vagyok az öregedő, fáradt vándor, Ennek tudatára, már nem tölt el… fránya mámor. Emberek! Sorstársak! Kutya sorsa várhat rátok. Hát még […]

Posted by
Posted in

OXIMORON gondolatok… 4.

Haikukban filozofálva… Eldobott jövőnk Múltbeli szavaival Vágyom a jövőt! * Legyél Te csak ott, Ahol én kéne legyek. Elérhetetlen. * A legtöbb ember Nem lát tovább orránál. Hiszi, ő a legjobb! * Sokan vannak, kik Szépre érzéketlenek! Ők az észosztók. TAVASZ: Orgonavirág Nyílik, gyönyörködtető. Temetőben szép. * Duna kiárad, Mindent maga alá gyűr. A gát […]

Posted by
Posted in

OXIMORON gondolatok… 3.

Filozofikus felfogásban… Kiléptél a kapun, megláttalak, gyönyörű vagy ma, Annyira szép, hogy nem való vagy e csúnya világra. * Körülöttem a nagy néma csend halkan ásítozik, De lehet, hogy éhes, gyomra hangosan áhítozik. * Terhem a máról a holnapba, görnyedten cipelem, Könnyen venni az akadályt, semmi súlyom nincs nekem * Érzem, hogy életemből elköltözött már […]

Posted by
Posted in

OXIMORON gondolatok… 2.

Filozofikus felfogásban… Elfojtott vágyakban tobzódnak hevült testek, Simán megszűnnek, oly’ nagy plátói szerelmek. Hajnali harmatban tárt karokkal futnék eléd, De még fekszem, és csak, egy álmot gondolok beléd. Megállítanám én a szerető, emésztően kedves képeket, De a harag nem engedi, betonba betapossa a lelkeket. Völgyecske ölében csobog egy apró patak, Vize mérgezett, már kipusztultak a […]

Posted by
Posted in

Alagút

Meditálok… Előttem az út… sötét alagút. Fénynek kéne lenni ott a végén, Legalább kicsi, mi mutatja út Járható és kivezet a végén. Budapest, 1997. december 14. – Kustra Ferenc József