Pécs, Dunántúli Napló, 2006. július 11. kedd

GYÁSZHÍR

Összetört szívvel tudatjuk mindenkivel, hogy

SZABÓ LÁSZLÓ

a Gázmű műszaki ellenőrének szíve  július 5-én
utolsót dobbant. Temetése 13-án,
14.30 órakor lesz a kápolnából.
Kérjük a részvétnyilvánítás mellőzését.

(A gyászoló család)

Laci-búcsú

"Játszd újra élet,
játszd újra azt, hogy még élek.
Játszd azt, hogy még nincsen vége,
Tegyünk úgy, mintha nem vennénk
észre."

   Csak pár hete történt volna az alábbi beszélgetés? Laci mondta: - Egyszer biztosan benne leszek az újságban. Megírtam saját nekrológomat. Mutasd meg? – kértem. - Nem,- mondta, - majd elolvashatod az újságban. Akkor még nem tudtam, hogy milyen hamar sor kerül a fenti Nekrológ elolvasására.
A megismerkedésünk sem volt mindennapi. Egy közös ismerősnél, egykori iskolatársánál látta meg néhány versemet. Felkeltettem figyelmét, telefonszámot kért. Többször hívott azután, de soha nem talált otthon. Üzentem neki, vegye fel a kapcsolatot a Barátok Verslista vezetőjével, felírtam számára ezt a telefonszámot is. Őt hívta, de úgy alakult, én vettem fel a telefont Badacsonyban. Pécsett nem tudott elérni,- ott igen. Így beszéltünk meg egy személyes találkozót. Attól kezdve rendszeresen tartottuk a kapcsolatot.
   Nem volt számítógépe. Mindig kinyomtattam neki a verslistás leveleket, elolvasta, és ha valaki felkeltette az érdeklődését, annak írt postán. Hetente egyszer, péntekenként jött hozzám, 4 óra után. Általában 7-ig maradt, de többször előfordult, hogy úgy belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy majdnem 8 óra lett, amikor észrevettük az idő múlását. Készítettem valamilyen gyógyteából egy kannával, mézzel és citrommal, sütöttem valamilyen sütit. Ő is sütött, pogácsát, amikor megtudta, hogy a magosat szeretem, akkor azt. Kis aktatáskával járt, abban rejtegetett verset, érdekes fotókat, cikkeket, mikor mit, kertjében termesztett gyógyteát, gyümölcsöt. Leültünk, beszéltünk és beszéltünk... Néha hozott egy-egy új verset, én olvastam el először, néha javítást javasoltam, aminek úgy örült, mint egy gyermek! Remélem, hogy boldog volt ezekben az órákban. Nem volt számomra férfi és én nem voltam számára nő – emberek voltunk, alkotó-társak.
   Imádta néhány versemet, még zavarba is hozott - kívülről megtanulta. Tőlem akart tanulni, megható volt. Kérte, gyűjtsem össze az összes versemet és adjam oda neki, ki akarta adatni nyomdász és újságíró barátai segítségével. Később ő mutatott be két pécsi amatőr író társaságnak, Tollforgatók Egyesületének, Amatőr Írók Szövetségének.

Július 13-án temették, 61 évesen…

   Álltam a kápolna végében, az utolsó pad támlájára támaszkodva, észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim. Kint 40 fokos volt a hőség, és én fáztam... A pap olyan szépen beszélt; életről, elmúlásról, ölelésről és szeretetről, ami áradt ebből a kis emberből, amiért úgy vágyódott. Ha hallotta Laci, biztosan meg volt elégedve.
   Miután a gyászoló tömeg, - menni egyedül nem tudó, két oldalról támogatott, összetört felesége, két csudaszép szőke, karcsú lánya, zokogó anyósa, testvére, és a többi rokon, két szép unokája, a néha felzokogó kisfiú és egy 7 év körüli csinos, babaarcú kislány, barátok, volt kollégák, - már mind elment, én maradtam.
   Délután 4 óra volt, Laci ebben az időpontban távozott közülünk, 5-én. A sír tele volt szebbnél-szebb, a hőségtől már elalélt virághallommal, leültem a sír melletti padra és felolvastam, elmondtam neki, hozzá írt búcsúszavaimat, versemet. Nem volt ott más csak Laci, az Isten és én, a békesség és megnyugvás perceivel...

Olyan jókat nevettünk
önfeledten csevegtünk
sok péntek délután
elmentél mindörökre
újévi fényekbe felejtkezve
érzékelem jóságod nyomát
Isten Veled, szerető jó barát!

2007. január 1.