Fél évig tartott fájdalomtűrési küszöböm. Győzködtem magam: - el kell menned az orvoshoz! Halogattam - majd, majd. Elérkezett az idő, se éjjelem, se nappalom, már semmilyen gyógyszer sem segített, NEM BÍRTAM TOVÁBB.

Kivizsgálás, vérvétel, labor ilyen-olyan vizsgálat, gyomorröntgen - semmi. Azt már tudtam, mi nincs, de a fájdalom maradt, akkor mi van?! Talán örököltem anyai nagyanyám halálba vivő kórját? Gyomorrák!? Most már azért is a végére járok, juszt is. Dacoltam. Kórházi vizsgálatra előjegyzésbe vettek, először megbeszélésre kell jelentkeznem. Reszketek, félelem kísér.

- Mitől félsz? - kérdeztek.
- Ráktól, haláltól?
- Nem, - mondtam, - azt elfogadom, ha van. Attól félek, hogy önmagamhoz méltatlanul fogok viselkedni. Félek, hogy nem bírom a fájdalmat, hogy ostobán és bambán viselem.

Egy hétfői reggelen ott ültem Schnell doki kórházi szobája előtt. Jajj, csak gyors legyen a doki, csak jönne már - gondoltam, remegő inakkal. Előbb kellett volna, éppen jött mosolyogva.

- Kérem az igazolványát, menjen, üljön ki a váróba, járok egy kört, majd visszajövök.

Várok, várok...
Még mindig...
Ha most nem adtam volna be a személyimet, elmehetnék - zakatol agyamban a félelem. Fehér ruhás srác jön.

- Jöjjön velem a doktor úr üzeni.

Lépcsőn fel és lépcsőn le, olyan ez a kórház, mint egy labirintus. Alagsorba érkezünk, kapok egy "Várjon, majd szólítják" -t.
Várok, várok...
Még mindig, mióta már...?
Szólítanak, menjek be. Belépek, hol a doki? Egy hölgy kéri, írjam alá, hogy beleegyezek a vizsgálatba. Jézusom!? Milyen vizsgálatba? Erről nem volt szó? Schnell doktor úrral kell beszélnem! Egy függöny mögül dugja ki a fejét a doki, műanyag kötény előtte?! Jajjjj! Ez meg mi?!

- Meglepetés! Ne aggódjon, csak gyomortükrözés lesz, írja alá.

Könnyű neki, még hogy semmi - gondolom. Na jó, rendben, ha már eddig eljutottam. Szemüveg le, oldalt fordulva műtőágyra dőlök. Lidokain spray a torkomba - hú de hideg! Fogam közé egy műanyag sárga gurigát kell szorítanom, azon keresztül megy le a cső, nyelnem sem szabad. Én Istenem, jó Istenem, most segíts! Barátaim, hol vagytok?! Anyúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú...

- Az orrán át vegye a levegőt.

Jó. Nővér és doki örülnek...?

- Nézze csak, ott egy...
- Jé, vele szemben még egy - menjünk kicsit lejjebb, na ott is van!
- Nahát, nem csoda, hogy fájt a gyomra, nézze csak a képernyőt - látja, itt és ott a fekélyeket?

Odanézek, szemüveg nélkül persze homályosan látom, de a színek felvillannak, kirajzolódnak, látom, három helyen vöröses-barna foltok.

- Na jó, menjünk kifele a gyomorból.

Jön fel a cső, egy darabig tűröm, túl a gégémen már, nyelek, jaj, megfulladok! - fogom és kirántom az egészet a számból. Végre, levegő!

- Mit csinált, ezt nem szabad! Még jó, hogy már kint volt a torkából!

Nekem mondja - éreztem. Menekülnék, szaladnék, csak el innen. Doki megállít.

- Akkor megyünk a kórterembe, a többit ott elmondom.
- Kórterembe!? Itt kell maradnom? Hiszen megvan a betegség?
- Az egyik. Szerdán lesz a béltükrözés, be kell feküdnie.
- Nem hoztam magammal semmit, erre nem készültem fel?
- Reménykedett! Jó, akkor hazamegy, és délre visszajön. Viszontlátásra.

Hazafelé félúton gyalog mentem. Sütött a Nap, beszívtam a friss levegőt. Szédültem. Úgy éreztem magam, mint a rab, aki kapott egy kis haladékot, mielőtt bezárják...
***
Kórterem. Félénken beoldalgok, ablak mellett lepakolok - kell nekem a friss levegő - olykor esti hőhullámok idején. Hárman vannak, amikor meglátnak, elhallgatnak, mintha összetartoznának. Mindhárom kisebbség, azaz, mintha most én lennék kisebbségben. Cigányasszonyok, nézegetnek.

- Jó napot! - Jó napot! - jobbat, mint ez - gondolám....

Levetkőzöm és bebúvok oltalmat remélve a kíváncsi szemek elöl a takaró alá. Hallgatok, s ők tovább beszélgetnek. Mellettem ül az ágyon Kató néni, mint kiderül ma már hazamegy, a fiát várja, aki majd érte jön munka után. Egyszer csak becsukja a kórterem ajtaját, leteszi a törölközőt a földre és tornázni kezd. Fekvőtámasz 1 -2....10...
Úristen! Kató néni 84 éves?!

- Kell ez, ha az ember bírni akarja az élet keménységeit - mondja utána hamiskásan és rám kacsint. Visszamosolygok - megtört a jég.

Ajtó melletti ágyról Ibolyka odajön hozzám, s kérdezget. Ki s mi vagyok, mi a panaszom, mi várhat rám. Otthonosan mozog, fél életét kórházban töltötte, szeme világát köszönheti a jó doktoroknak, egyik veséje bánja az otthonosságot, most is nagyon beteg - hasnyálmirigy gyulladás. Mosolyog, csicsereg, mesél és beszél, már a család a téma. Ismerkedünk. Velem szemben egy csudaszép arcú, hollófekete hosszú hajú nénike, a későbbi Erzsike mami csupa szívjóság arccal az ágyból csatlakozik a beszédhez - nem szabad felkelnie.

Amikor Kató néni elköszön, mi hárman már úgy érezzük, évek óta ismerjük egymást. Holott csak sorstársak vagyunk, s összeköt bennünket a közös félelem, s valami meg nem fogható, igazán ki nem mondható emberség. Szinte kézzel tapintható lélekrezdülések. Akkor, ott 2004 novemberében egy vidéki kórteremben, szeretetben...