Mit jelent nekem Hőgyész? Ahol apai nagyapa élt.

Ahová két testvéremmel ellentétben én mindig szívesen töltöttem az időt. Ahol Miki bátyámtól eltérően én nem elszöktem, hanem szinte odaszöktem.

Nekem ugyanis Hőgyész jelentette a békét, nyugalmat, szeretetet és boldogságot.

Hőgyész – a nagyiék rejtelmes otthona, hatalmas, hűvös ház, titkokat rejtő. Rengeteg kaktusz, némelyik virágzik. A hajnali frissen fejt tejet, még melegen, tejeskannában hozta valamelyik falusi gyerek, pár fillérnyi örömért, amit nagymama nyomott a markába. A péntekenkénti friss lángost. Amikor vittük a házilag dagasztott kenyeret és a kalácsokat a pékhez, akinek ha jó kedve volt, megengedte, hogy megnézzük, amint óriási lapátra tette a „sütnivalót” és bedugta a forró kemence „szájába.” Dél körül azután mehettünk a kenyérért, mire hazaértünk vele, kisegér módjára rágcsáltunk a még meleg, barnára sült ropogós házi kenyér csücskéből. A nap rituálék közt telt. Pontban 7-kor reggeli, 12-kor ebéd, este 7-kor vacsora. „Szakszerű” terítés és tálalás. Nagyapa tölt mindenki poharába, de inni csak evés után szabadott, valamint beszélni is. „Magyar ember, evés közben nem beszél!” – szólt a Fülöp nagyapai regula, vagy a másik: „Evés közben, nem iszol, étellel töltsd előbb tele a bendőd! “Nyáron, szép időben, az udvarban játszottunk, ahol virágoskert és artézi kút állt. Istenem! Micsoda finom, kristálytiszta és hűs vizet lehetett felhúzni a kútból, igaz, jól megdolgoztatott, mire felkerült a kút mélyéről a vödörbe, Esős időben pedig az üveges veranda volt a „birodalmunk”, s ott színes gombokkal játszottunk papás-mamást, családosdit. A csodás ebédlő, hatalmas fekete, támlás székeivel, ebédlő szekrényével, s a titkos érdekes betűs könyvekkel, amit nem bírtam megfejteni, s amit titokban, lopva mégis lapozgattam, székre mászva, a szekrény legfelső polcáról elővarázsolva! Mit érdekelt engem, az eldugott sütemény, soha nem loptam belőle, a könyvek izgattak, Ott még az is csodás volt, ha a hatalmas ágyban nagypapa és nagymama között aludhattam. Az éjjeliszekrényen a „bonbonierben” mindig volt valamilyen cukorka. Néha nagymama megengedte, hogy „fodrászost” játszunk és fésülhessem, „tupírozzam” a haját. Nagyapa boltjának csodái! Zöldség és gyümölcs üzlet volt, a pulton hatalmas üvegben mandula és mogyoró, amiből egy marokkal kötényzsebembe rejtettem, vagy tavasszal friss zöldborsó szemeket, s azt majszolgattam. Az eperfák, vagy az árokparton a papsajt! Ez mind-mind Hőgyész és a gyerekkor. Mint a vasárnapi falusi mozi és utána a cukrászda, ahol pohárból lehetett fagylaltozni. Vagy a kukoricamező, vagy az országút meleg pora, ahol mezítláb futkostunk. Soha nem felejtem el, amikor a ház és bolt előtt húgom Zsuzsa megrémült egy kutyától, körben-körbe futott, a kutya meg utána, mert azt gondolta játszani akar vele. Nevetséges volt az ablakból látva, de félelmetes is. Mint ahogy nem felejtem el a gólyákat sem, amikor miattuk bezártak a „pókos” falusi illemhelyre, ebédet sem kaptam. Reggel 8 és dél között óvodában játszottam a gyerekekkel és utána elcsavarogtam. Mentem a gólyák után, meg szerettem volna nézni hová repülnek. És a Hegyi testvéreket, Gizit és Balázst, és a pillangó gyűjteményt. Gyönyörűnek találtam először és csak később fájt, hogy megölik és kitűzik őket egy dobozban. Egyszer el is akartam engedni őket és sírtam, hogy nem repülnek el, mert már nem élnek, s eltörtek, tönkrementek, véglegesen megszűntek létezni, porrá lettek. Eszembe jut az a riadalom, mikor a szódás bácsi egy pillanatra magára hagyta a lovakat és kocsit, én pedig felültem a bakra, „Nye!” – mondtam, erre elindult a kocsi, és féltem, mert nem tudtam megállítani, elfelejtettem meglepetésemben a megállj „jelszót!” Volt ott lótás-futás! Arra is emlékezem, milyen büszke voltam, amikor nagyapa teherautóval elvitt áruért, vagy eszembe jut augusztusi hőségeken a zöldséges pince hűvössége és mélysége, és a friss tehéntej, amikor egyszer megmutatták, sőt, engedtek engem is fejni, milyen sűrű volt, milyen jó ízű, éppen úgy, mint a frissen köpült vaj, vagy a házi túrós palacsinta íze?

Most is a számba érzem az ízét, rég volt, talán igaz sem volt…

2004.