Úgy összetartozik Pécs és a Nádor, mint jobb és bal kéz, mint Pest és Buda, mint szív és lélek. A város egyik szégyene, hogy ez a múltból itt maradt patinás épület manapság már csak rom, szemei vakok, csak a kósza szél járhat kedvére ki-be résein, maradandó emlékek, élmények már csak a középkorú és még régebbi emberek emlékezetében élhetnek.

Mit is jelent nekem az étterem, söröző, és ami a legtöbb emléket képvisel, a Kávéház? A mi családunk törzshelye volt, jómagam hat éven át, minden áldott este ott találkoztam a családommal. Apám, - kit a 60-as évek szigorú adótörvényei megfosztottak eredeti szakmája, a kárpitos mesterség gyakorlásától, ezért egy klubban volt gondnok; anyám, - egy presszóban dolgozott akkoriban; bátyám, - aki egy étteremben volt pincér, én pedig, érettségi után egy másik, városunkra oly jellemző akkor még amatőr együttes a Bóbita bábszínház tagja voltam. Munka, próba, baráti találkozó, miegymás után minden este a kávéházban gyűltünk össze, adtunk egymásnak aznapra végső randevút, hogy összejöjjünk, megbeszéljük a magunk, s a világ dolgait. Azután apu, a sötétzöld márvány asztallapra kapott egy kocsonyát, anyu a sokadik kávét, mi, csaknem felnőtt gyerekeik egy ásványvíz, avagy üdítő mellett beszélgettünk a barátokkal, ismerősökkel. Harmonikus volt a légkör, a hangulat talán olyan, mint egy angol klubban. De sokszor rácsodálkoztam, és kisilabizáltam az óriási, verssel tarkított egyik faliképet, amely mély bölcseletet ismertetett a kávézás titkairól. Rejtelmes szavaknak tűntek ezek:

"A kávé legyen forró, mint a pokol, Fekete, mint az ördög. Tiszta, mint egy angyal, És édes, mint a szerelem."

Emez kávészüretet, a másik szőttes kép teaszüretet ábrázolt, s a századnyi kávéházi por, használtság okán sejtelmesen sötétedtek a magasban. Emlékezem a többi vendégre is: ó, hát hogy is felejthetném el mindannyiunk Tonyó bácsiját, a hórihorgas magas, nagyorrú, nagy fülű, mindig vidám, Tonyó bácsit?! Jó szava mindenkihez volt, s ha senki sem fizetett neki egy fröccsöt, akkor csak szimpla kávéra futotta a kis nyugdíjából, - de ő el nem maradhatott egy nap sem! Akkoriban Szőke Karcsi bácsi volt az üzletvezető, apám jó barátja, ő is megjelent csaknem minden este asztalunknál, éppen úgy, mint Dudi, a csinos, szőke, szókimondó presszósnő, huncutul ugratta aput: "Édes egyetlenem!" - mondta, és közben anyura kacsintott cinkosan! Záróráig ültünk ott, kollégák és barátok között, majd együtt sétáltunk haza, mert mi laktunk legközelebb, s a vidám ugratás kapunkig kitartott. Néha, egy-egy szállóvendég is körünkbe kéredzkedett, mint az angol úriember, aki egy szót sem tudott magyarul, vagy nem akart, és megörült, hogy én fordítani tudom pro és kontra kérdéseit és a válaszokat. Még ma is őrzöm azt a japán virágzó cseresznyefaággal díszített legyezőt, amit egy akkoriban nálunk tanított, judo-edzőtől kaptam ajándékba a fordításért. Soha nem felejtem el, azt a találkozást sem, ami apám és egy akkoriban ismert televíziós riporter között zajlott le. Testvérem! - kiáltott Róbert László meglátva apámat, és mint rég nem látott rokont ölelgették egymást boldogan. Értetlenül néztem, amíg apám elmesélte, hogy egy lágerben töltötték ifjúságukat a borzalmak idején, s apám, ha tudott élelmet szerzett a többieknek, s evvel életeket mentett. Nagyobb kötelékké vált ez, mint bárminemű vér-rokonság. Nem is beszéltem még az újságírókról, ők is törzsvendégek voltak ám! Ki lapzárta előtt, ki utána tévedt be a kávéházba, s elmondták nekünk, törzsvendégeknek a legfrissebb, másnap megjelenő helyi híreket.

Kora délután barátaimmal rendszerint a Sörözőbe ültünk be. Nagy társasági körben, Nádor címerrel ellátott Zsolnai porcelán korsókban ittuk a frissen csapolt sört, miközben versenyben meséltük a vicceket, érdekes történeteket. Mint minden 18 éves, mi akartuk megváltani a világot. Történt egyszer, hogy a sokadik sör-kör után, feladatot kaptam. Tudták, hogy ismerem a pincéreket, üzletvezetőt, szüleim révén. Akkor hisszük el, hogy van benned kurázsi, - mondták, - ha el mersz csenni egy söröskorsót. Mi az, nekem - feleltem! (talán a sör beszélt belőlem?!). A következő rendelésnél el is dugtam a táskámba a kiürült kupát, bár fizetéskor kissé izgultam, de megúsztam, - gondoltam én balga, és este büszkén mutattam apámnak, milyen ügyes is voltam délután? Apa, nem szidott meg, nem is kiabált. Csendesen csak annyit mondott: Ha "legény" tudtál lenni, a lopással, akkor legyen bátorságod odaállni Karcsi bácsi elé akkor is, amikor visszaviszed, és elnézést kérsz. Nem volt mese, hiába néztem rá könyörögve. Örökre megtanultam, mi a becsület.

Csaknem 20 éve nem léphet be senki a Nádor hatalmas ajtaján. Magam sem kereshetem emlékeimet. Szüleim már 10 éve elmentek, az ő kedves alakjukat sem képzelhetem a falak közé, hiszen zárva a Ház, a felidézés csak szívemben létezik. Hamarosan városom Európa Kulturális Fővárosa lesz. Milyen szép lenne, ha ez ünnepélyes alkalomra megnyithatná kapuit és újra régi meghitt pompájában, fogadhatná vendégeit a Nádor, hiszen több száz éven át megtöltötte asztalait üzletember és politikus mellett, számos színész, író, költő, zenész, belett-táncos, filmes és boldog órákat, napokat töltött itt el. Jó lenne, megtartani hagyományainkat.

Pécs, 2007. június 7. .