Sokat gondolok Rád, még mindig.

Tápláltalak, óvtalak, dédelgettelek. Beszéltem Hozzád. A földi létezés tökéletlen megjelenési formáját meg sem várva, átlépted ezt a világot, valami megfoghatatlan létezésbe, dimenzióba. Te nem akartál erre a világra érkezni, nem érezted ezt a bolygót otthonodnak, még nem. Megmutattad, hogy vagy, létezel, bennem, ezt érezni engedted. Tudom, nem szálltál csak úgy el a semmibe. Igen, még mindig fájsz, mert nem tehettem érted semmit, nem foghattam kezed, amikor csetlő-botló kezdő lépteid róttad, rakoncátlan fürtjeid nem simíthattam ki homlokodból, nem mondhattam Neked esti mesét, hogy álomba merülj egy átjátszott nap után, nem adhattam esti puszit, hogy nyugodt legyen álmod, s nem adhattam "gyógyító puszit" sem, hogy apró horzsolásaid ne fájjanak. Nem kerekíthettem Veled az "s" betűt, nem taníthattalak semmire, - Te tanítottál engem, türelmes várakozásra. Megértettem. Egyszer, eljön majd a Te időd is. Csak hiányod felfoghatatlan. Világom örökre és visszavonhatatlanul szegényebb nélküled. Más lett a város, nyugtalanítóan más és érthetetlen, még a napsütés is. Virágot hiába veszek, hiszen sírod sincs, csak itt bennem, kicsim. Gyertyát gyújthatok. Ha lángja ellobban mindig Rád gondolok, hiszen Te is olyan voltál, mint a gyertyaláng. Lobogtál, világítottál, meleg, tiszta szeretettel boldogítottál, s idő előtt ellobbantál. Valami történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

Egyszer találkozunk. Az idő végtelen.