Heinrich Böll  műveiből

Beszélgetés a tengerparton

A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és - mivel az Isten a hármasságot szereti - biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.

- Ma gazdag fogás várja, ugye?

A halász a fejét rázza.

- De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!

A halász bólint.

- No, és nem fut ki a tengerre?

A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.

- Talán rosszul érzi magát?

A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.

- Nagyszerűen érzem magam - mondja. - Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.

Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.

- Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!

A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:

- De akkor miért nem megy ki a tengerre?
- Mert ma reggel már kint jártam.
- És jó fogás volt?
- Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam...
- A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.
- Még holnapra és holnaputánra is futja - jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. - Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?
- Köszönöm.

A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi - most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.

- Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe - kezdi -, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna... Képzelje csak el!

A halász bólint.

- És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is - folytatja a turista -, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre... el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?

A halász a fejét rázza.

- Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna - egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és... - a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja - kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba... és akkor...

A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.

- Akkor... - mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.

A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán akadt valami.

- Akkor mi lesz? - kérdezi halkan.
- Akkor - mondja halk elragadtatással az idegen -, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.
- De én most is ezt teszem! - válaszol a halász. - Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg...

A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt - csak egy kis irigység látszik rajta.

Fordította: S.Gy.

CSOPORTKÉP HÖLGGYEL

A regény színhelye ezúttal is Köln, a Nobel-díjas író szülővárosa. Az események brechtien ironikus narrátora - aki nem más, mint maga a szerző -, egy 48 éves hölgy, Leni Gruyten életét kívánja felderíteni. A csoportkép közepén Leni, körülötte csoportosulnak mindazok, akik rész vettek az eseményekben, az ő beszámolójukból kapunk átfogó és ironikus képet a német valóságról, a náci bűnök emlékéről, a fasizmus továbbéléséről, a bűnösök beilleszkedéséről a jóléti társadalomba az I. világháborútól az 1970-es évekig. A hölgy sorsát nyomozó írónak rendre elmondják, amit tudnak, szemére vetik Leninek, hogy nem tanult, pályát nem választott, férjhez ment, de a háborúban elesett férjét nem gyászolta meg. Amikor a nagypolgár-gazdagságból kibillent, - hadigazdag apjának a hadigazdálkodást váratlanul és érthetetlenül megcsúfoló üzelmei miatt -, még a számára megmentett családi házat se bírta megtartani. Nevetségesen kis lakbéreket szedett, külföldi vendégmunkás lakóitól szinte semmit sem kért...

Saját maga közösítette ki magát a társadalomból azzal, hogy a számkivetettek, az osztályon kívüliek, az idegenek iránt vonzódott. A regényben sok az ironikus és groteszk, sőt naturalista részlet. Művészi eszközei: az idő és a cselekmény mesteri sűrítésének megoldása. Heinrich Böll mintegy önnön dacos szuverenitása összegzéseként az ötven év német történelmének terhét cipelő Lenit, ezt a profán, rebellis szentet alkotta meg ebben a regényében.

ÁDÁM, HOL VOLTÁL?

Böll regénye filmszerűen vágott, pergő eseménysorokban villantja fel a második világháború képeit, a "rugalmas elszakadás" mozzanatait, melyek során Feinhals-Ádám Ukrajnán, Magyarországon, Csehszlovákián át hazasodródik Németországba - meghalni. Egy értelmetlen élet pusztulása, egy kallódó ember szürke kis tragédiájában lobban fel a kérdés: miért? Miért engedték magukat vágóhídra hajszolni a Feinhals-Ádámok, miért nem mertek emberhez méltóan viselkedni? Böll kisregénye ma is megrendítő, maradandó olvasmányélményt nyújt.

A GONDVISELŐ OSTROMZÁR

A 70-es évek nyugatnémet társadalmának egyik legjelentősebb gondjáról, az ultrabalos szervezetek, terrorista csoportok fenyegető jelenlétéről, az általuk keltett szorongás, létbizonytalanság légköréről, illetve az ellenük mozgósított rendőrség túlbiztosítási mechanizmusairól (és ezek ellenére: hellyel-közzel tehetetlenségéről), végső soron pedig az egyén teljes kiszolgáltatottságáról, szabadságának totális hiányáról szól a regény. Maga a cselekmény a bűnügyi regények kliséit idézi, a mű első lapjaitól várható merénylet körvonalainak lassú kibontakozásától a szerencsés meghiúsulásig. Mindez azonban inkább csak alapul szolgál az írónak arra, hogy maró kritikával ábrázolhassa az uralkodó réteg életét, az ügyeskedő és gátlástalan politikusok, üzletemberek világát. De éles fénybe állítja a rendszer szinte valamennyi neuralgikus gócát, a szövetségi kormányok és a hatalomért küzdő pártok politikáját, a sajtó szerepét, az egyház tevékenységét stb., mégpedig tipikus képviselőik plasztikus megrajzolásával, hiteles színre lépésével. Erkölcstelenségük, cinikus romlottságuk a fedezet arra, hogy Böll érezhetően inkább a radikális ellenzék (a regénybeli Rolf, Bewerloh, Katherina) iránt keltsen rokonszenvet, ha céljaikkal nem is tud azonosulni, ha végeredményben hideg technokratáknak tartja is őket, s szintén kritikával ábrázolja törekvéseiket. A gondviselő Ostromzár azonban azon túl, hogy éles társadalombírálattal szolgál, természetesen - elsősorban - műalkotás. Erről főhősének, Fritz Tolmnak páratlan erővel megteremtett figurája gondoskodik. A tulajdonképpen mindkét fél részéről halálra ítélt, intelligens, jó szándékú sajtófejedelem, aki félproletár sorból küzdötte fel magát, s aki ennek ellenére megőrizte humanizmusát, emberi méltóságát.

EGY BOHÓC NÉZETEI

Hazájának kritikusai ennek a regénynek a megjelenése óta nevezik - hol megbecsülő jellemzésül, hol lebecsülő minősítésül - bohócnak, kölni bohócnak, esetleg "a nagy kölni bohócnak" a Nobel-díjas Heinrich Böllt. Nem tiltakozott emiatt sohasem az író. Bohócának, Hans Schniernek életrajzilag legtávolabbról sem rokona, de ez a hőse az első olyan hős, akinek a nézetei mindenképpen az ő nézetei. Schnier az, aki szenvedélyesen és konokul megtagadja azt a világot - társadalmat, jólétet - , amelyben berendezkedhetnek, élhetne (nem kellene ehhez más, mint némi nyájas megalkuvás). Schnier az, aki már képtelen nem fellázadni a történelemfelejtés múltkozmetikája ellen, aki képtelen elfogadni erkölcsi dogmákat és osztálydogmákat: az öreg, dúsgazdag "barnaszenes" (bányatulajdonos és részvényes) Schnier fiaként fölcsap bohócnak, pantomimot táncolva, bukfenceket hányva vállal szatirikusi szerepet. Hivatása kényszerpályáján vállalja a lecsúszást is, nagyobb színpadokról kisebb színpadokra szorul, lecsepüli a kritika, a regény végén a bonni pályaudvar lépcsőjén ülve gitározik és énekel, és rézpénz hull adományokért kitett kalapjába. Elhagyott, szomorú szerelmes férfi is Hans Schnier: szeretett egy lányt, hált vele, megszökött vele, boldogok voltak szegényen, bolondos-gondtalan vadházastársakként járva az országot. Mindaddig, amíg kettőjük közé be nem férkőzött a vallási és a polgári erkölcs szerelemnyomorító törvényrendje, s el nem hagyta Schniert a kedves Marie. Schniert a galád és álszent társadalom megakadályozza abban, hogy a szerelemben, a szerelemmel valósítsa meg az ember szabadságát.