|
Beszélgetés a tengerparton
A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy
halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és
éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a
kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete
bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és - mivel az Isten a
hármasságot szereti - biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen,
csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az
udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy
csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.
- Ma gazdag fogás várja, ugye?
A halász a fejét rázza.
- De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!
A halász bólint.
- No, és nem fut ki a tengerre?
A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.
- Talán rosszul érzi magát?
A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.
- Nagyszerűen érzem magam - mondja. - Soha életemben nem éreztem magam ilyen
jól.
Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot
tenni.
- Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!
A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely
úgyszólván a szívéből fakad:
- De akkor miért nem megy ki a tengerre?
- Mert ma reggel már kint jártam.
- És jó fogás volt?
- Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két
tucat makrélát fogtam...
- A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti
a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható
bánat jelének tartja.
- Még holnapra és holnaputánra is futja - jelenti ki, hogy végképp levegye a
terhet az idegen válláról. - Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?
- Köszönöm.
A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a
csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi - most szüksége van arra, hogy
mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.
- Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe - kezdi -, csak hát képzelje el,
hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és
akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna... Képzelje csak el!
A halász bólint.
- És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is - folytatja a turista -, egyszóval
mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer
is kifutna a tengerre... el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?
A halász a fejét rázza.
- Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz,
három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még
többet fogna - egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és... - a
lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja - kis hűtőházat épít,
esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert,
hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit.
Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül
exportálná a homárjait egyenesen Párizsba... és akkor...
A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte
megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a
békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.
- Akkor... - mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.
A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán
akadt valami.
- Akkor mi lesz? - kérdezi halkan.
- Akkor - mondja halk elragadtatással az idegen -, akkor leülhet ide a partra,
szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.
- De én most is ezt teszem! - válaszol a halász. - Nyugodtan üldögélek a parton
és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg...
A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig
eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a
lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az
együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt - csak egy kis irigység
látszik rajta.
Fordította: S.Gy.

CSOPORTKÉP HÖLGGYEL
A regény színhelye ezúttal is Köln, a Nobel-díjas író
szülővárosa. Az események brechtien ironikus narrátora - aki nem más, mint maga
a szerző -, egy 48 éves hölgy, Leni Gruyten életét kívánja felderíteni. A
csoportkép közepén Leni, körülötte csoportosulnak mindazok, akik rész vettek az
eseményekben, az ő beszámolójukból kapunk átfogó és ironikus képet a német
valóságról, a náci bűnök emlékéről, a fasizmus továbbéléséről, a bűnösök
beilleszkedéséről a jóléti társadalomba az I. világháborútól az 1970-es évekig.
A hölgy sorsát nyomozó írónak rendre elmondják, amit tudnak, szemére vetik
Leninek, hogy nem tanult, pályát nem választott, férjhez ment, de a háborúban
elesett férjét nem gyászolta meg. Amikor a nagypolgár-gazdagságból kibillent, -
hadigazdag apjának a hadigazdálkodást váratlanul és érthetetlenül megcsúfoló
üzelmei miatt -, még a számára megmentett családi házat se bírta megtartani.
Nevetségesen kis lakbéreket szedett, külföldi vendégmunkás lakóitól szinte
semmit sem kért...
Saját maga közösítette ki magát a társadalomból azzal, hogy a számkivetettek, az
osztályon kívüliek, az idegenek iránt vonzódott. A regényben sok az ironikus és
groteszk, sőt naturalista részlet. Művészi eszközei: az idő és a cselekmény
mesteri sűrítésének megoldása. Heinrich Böll mintegy önnön dacos szuverenitása
összegzéseként az ötven év német történelmének terhét cipelő Lenit, ezt a
profán, rebellis szentet alkotta meg ebben a regényében.

ÁDÁM, HOL VOLTÁL?
Böll regénye filmszerűen vágott, pergő eseménysorokban villantja fel a második
világháború képeit, a "rugalmas elszakadás" mozzanatait, melyek során
Feinhals-Ádám Ukrajnán, Magyarországon, Csehszlovákián át hazasodródik
Németországba - meghalni. Egy értelmetlen élet pusztulása, egy kallódó ember
szürke kis tragédiájában lobban fel a kérdés: miért? Miért engedték magukat
vágóhídra hajszolni a Feinhals-Ádámok, miért nem mertek emberhez méltóan
viselkedni? Böll kisregénye ma is megrendítő, maradandó olvasmányélményt nyújt.

A GONDVISELŐ OSTROMZÁR
A 70-es évek nyugatnémet társadalmának
egyik legjelentősebb gondjáról, az ultrabalos szervezetek, terrorista csoportok
fenyegető jelenlétéről, az általuk keltett szorongás, létbizonytalanság
légköréről, illetve az ellenük mozgósított rendőrség túlbiztosítási
mechanizmusairól (és ezek ellenére: hellyel-közzel tehetetlenségéről), végső
soron pedig az egyén teljes kiszolgáltatottságáról, szabadságának totális
hiányáról szól a regény. Maga a cselekmény a bűnügyi regények kliséit idézi, a
mű első lapjaitól várható merénylet körvonalainak lassú kibontakozásától a
szerencsés meghiúsulásig. Mindez azonban inkább csak alapul szolgál az írónak
arra, hogy maró kritikával ábrázolhassa az uralkodó réteg életét, az ügyeskedő
és gátlástalan politikusok, üzletemberek világát. De éles fénybe állítja a
rendszer szinte valamennyi neuralgikus gócát, a szövetségi kormányok és a
hatalomért küzdő pártok politikáját, a sajtó szerepét, az egyház tevékenységét
stb., mégpedig tipikus képviselőik plasztikus megrajzolásával, hiteles színre
lépésével. Erkölcstelenségük, cinikus romlottságuk a fedezet arra, hogy Böll
érezhetően inkább a radikális ellenzék (a regénybeli Rolf, Bewerloh, Katherina)
iránt keltsen rokonszenvet, ha céljaikkal nem is tud azonosulni, ha
végeredményben hideg technokratáknak tartja is őket, s szintén kritikával
ábrázolja törekvéseiket. A gondviselő Ostromzár azonban azon túl, hogy éles
társadalombírálattal szolgál, természetesen - elsősorban - műalkotás. Erről
főhősének, Fritz Tolmnak páratlan erővel megteremtett figurája gondoskodik. A
tulajdonképpen mindkét fél részéről halálra ítélt, intelligens, jó szándékú
sajtófejedelem, aki félproletár sorból küzdötte fel magát, s aki ennek ellenére
megőrizte humanizmusát, emberi méltóságát.

EGY BOHÓC NÉZETEI
Hazájának kritikusai ennek a
regénynek a megjelenése óta nevezik - hol megbecsülő jellemzésül, hol lebecsülő
minősítésül - bohócnak, kölni bohócnak, esetleg "a nagy kölni bohócnak" a
Nobel-díjas Heinrich Böllt. Nem tiltakozott emiatt sohasem az író. Bohócának,
Hans Schniernek életrajzilag legtávolabbról sem rokona, de ez a hőse az első
olyan hős, akinek a nézetei mindenképpen az ő nézetei. Schnier az, aki
szenvedélyesen és konokul megtagadja azt a világot - társadalmat, jólétet - ,
amelyben berendezkedhetnek, élhetne (nem kellene ehhez más, mint némi nyájas
megalkuvás). Schnier az, aki már képtelen nem fellázadni a történelemfelejtés
múltkozmetikája ellen, aki képtelen elfogadni erkölcsi dogmákat és
osztálydogmákat: az öreg, dúsgazdag "barnaszenes" (bányatulajdonos és
részvényes) Schnier fiaként fölcsap bohócnak, pantomimot táncolva, bukfenceket
hányva vállal szatirikusi szerepet. Hivatása kényszerpályáján vállalja a
lecsúszást is, nagyobb színpadokról kisebb színpadokra szorul, lecsepüli a
kritika, a regény végén a bonni pályaudvar lépcsőjén ülve gitározik és énekel,
és rézpénz hull adományokért kitett kalapjába. Elhagyott, szomorú szerelmes
férfi is Hans Schnier: szeretett egy lányt, hált vele, megszökött vele, boldogok
voltak szegényen, bolondos-gondtalan vadházastársakként járva az országot.
Mindaddig, amíg kettőjük közé be nem férkőzött a vallási és a polgári erkölcs
szerelemnyomorító törvényrendje, s el nem hagyta Schniert a kedves Marie.
Schniert a galád és álszent társadalom megakadályozza abban, hogy a szerelemben,
a szerelemmel valósítsa meg az ember szabadságát.
|