Siralmas énnékem
Cantio optima

 Nótája: mindönök meghallják és jól megtanulják...

Siralmas énnéköm tetüled megváltom
Áldott Magyarország, tőled eltávoznom;
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!
Az Fölföldet bírják az kevély nímötök,
Szerémségöt bírják az fene törökök.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!
Engömet kergetnek az kevély nímötök,
Engöm környülvettek az pogán törökök.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!
Engöm eluntattak az magyari urak,
Kiízték közőlök az egy igaz Istent.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!
Legyön Isten hozzád, áldott Magyarország,
Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság,
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!
Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában,
Bornemisza Pétör az ő víg kedvében.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

írásairól

A Tragédia magyar nyelven című prózai Élektra-átdolgozását Bornemisza a bécsi tanulmányai idején, 1558-ban görög professzora, Georg Tanner ösztönzésére és diáktársai számára készítette. Hogy elő is adták-e, nem tudjuk, mindenesetre nyomtatásban mindjárt megjelent munkája. Szophoklész drámája valójában csak mintául szolgált számára, hogy magyar nyelvű és aktuális érvényű művet hozzon létre. A latin nyelvű utószóban így fogalmazta meg a tragédia alapkérdését: "Vajon akkor, midőn a haza durva rabságban senyved, szabad-e erőszakkal szembeszállni a zsarnokkal, vagy pedig biztonságosabban arra kell-e várni, hogy az idő hozza meg az orvosságot és az enyhülést?" A kérdésnek különös hangsúlyt adott, hogy éppen a dráma írása idején választották német-római császárrá a bécsi székhelyű német, magyar és cseh királyt, Ferdinándot. Aigiszthosz és Élektra konfliktusában, illetve Oresztész zsarnokgyilkosságában Bornemisza egyértelműen az elárult testvérpár oldalára állt. Aigiszthoszban, aki nála fontosabb szereplő, mint Szophoklésznél, kérlelhetetlen reformátori haraggal kora kegyetlen, "nyúzó-fosztó" főurait ostorozta. Megölése a nyílt színen történik. Ez a helyszín egy 16. századi magyar főúri udvarra emlékeztet, a szereplők beszédmódja pedig hol az udvari stílust, hol a keresztény imák, protestáns zsoltárok hangnemét idézi. Az antik mitológiai háttér teljesen hiányzik Bornemiszánál, a zsarnokság problémájának felvetése és megoldása a szigorú protestáns morál felfogására vall. Számos ponton változott a darab szerkezete, csak a cselekmény fő szála maradt ugyanaz, mint a görög a tragédiában. Az antik kórusból egyetlen vénasszony lett, a Mesternek nevezett Nevelőből szinte protestáns prédikátor. Püladész teljesen hiányzik, helyette viszont Parasitus néven udvari léhűtő és talpnyaló társul Aigiszthosz mellé. Bár az Élektra drámai erényei nagyobbrészt Szophoklésznak tulajdoníthatók, Bornemiszának mégis páratlan érdeme, hogy mind dramaturgiai, mind nyelvi téren előzmény nélkül, a semmiből teremtett egy olyan magyar tragédiát, amelyhez hasonló a 19. századig nem született. Az Élektra mindamellett szinte elkallódott. Egyetlen máig ismert példányát hosszú lappangás után 1923-ban találták meg egy németországi könyvtárban. A felfedezés nagy lelkesedést váltott ki, és Móricz Zsigmond mindjárt alkalmazta is a drámát modern színpadra, de színházainkban mégsem tudott igazán gyökeret verni Bornemisza ódon, kicsit bibliás zengésű magyar tragédiája.

Ahogy már Szophoklész verses művét is prózában dolgozta át Bornemisza, később még inkább a próza felé fordult. Kb. 1567-től gyűjteni kezdte prózában írt prédikációit, a Postillákat, és 1573-1579-ig öt kötetben, több mint 7000 lapon adta ki őket. 1584-ben Foliopostilla címen egy hatalmas fólió-kötetben, átdolgozott formában jelentett meg belőlük egy bőséges válogatást. Ebben nyomon követhető, hogy a kezdetben még élőszóban előadott és a Biblia magyarázatára, vallási fejtegetésekre szorítkozó prédikáció hogyan alakult át fokozatosan előre megírt és példázatértékű történetekkel vagy személyes élményekkel dúsított szépprózai elbeszélő szöveggé. Öt kötetes gyűjteményének harmadik kötetétől kezdve szaporodnak meg a színes bibliai históriák, az anekdotikus elbeszélések és a személyes vallomások. Miként az antik tragédia, a bibliai mesék is a 16. századi magyar élet és valóság világi mezében jelentek meg. És miként amott, itt is prózára váltott a fogalmazás. Az élőszóban előadott prédikáció retorikus stílusát háttérbe szorították az olvasmánynak szánt elbeszélő-próza eszközei, a szemléletesség és a jellemzés. A negyedik kötetben Bornemisza maga is megjegyzi, hogy postilláit immár "nem mint prédikációt, hanem mint magában olvashatót úgy tartsad". A Foliopostilla már tudatosan ezzel a céllal készült. A korábbi öt kötet anyagát Bornemisza úgy dolgozta át és szerkesztette egybe, hogy épületes és hasznos olvasmány-gyűjteményt adhasson hívei kezébe. Közben azonban elvontabbak lettek szövegei, hosszadalmas elmélkedések halványították el a történetek elevenségét és képszerűségét. Bornemisza prózájának újdonsága, jövőbe mutató eredetisége a Postillák negyedik kötetének abban az elkülönített függelékében teljesedett be, amelyet szerzője 1578-ban Ördögi kisírtetek címmel külön is kiadott. Ez a könyve botrányt váltott ki, a korabeli viszonyok alapján joggal. Bornemisza tudniillik itt szabadjára engedte postilláinak addig csak lappangó tendenciáját. Az emberi gonoszság, az ördögi kísértések természetrajzát, vagyis modern szóval inkább lélektanát ábrázolta-elemezte benne valóságos esetek, "mostani lött példák" és személyes tapasztalatok alapján. Történetei nem olyan kerek és leíró elbeszélések, mint például Heltai Gáspár fabulái, hanem inkább csak a lényeg előadására szorítkozó esetvázlatok, az okfejtés gondolatmenetéhez igazodó rövid beszámolók. Nagy szerepet játszanak az Ördögi Kisírtetekben azok a panaszok és vádak, amelyek más prédikátorok kemény bírálataihoz hasonlóan a főurak bűnös harácsolását, kegyetlenségét, fösvénységét hánytorgatják fel, de Bornemisza műve főleg azzal keltett botrányos izgalmat, hogy megtörtént - esetleg azonosítható - esetek alapján, sőt, a prédikátorszerző saját lelkivilágának titkait sem kímélve olyan ördögi mesterkedésekről beszélt nyíltan, amelyek bujálkodásba, paráznaságokba sodorják a férfiembert. Példák sorával illusztrálja, milyen szexuális kísértéseknek lehet kitéve a magafajtájú öregedő lelkész, ezen belül főleg két "főember" történetét ismerteti "bőv szóval". Az elbeszélt esetek alapján eleven kép bontakozik ki előttünk a 16. századi magyar ember hétköznapi élet- és viselkedésmódjáról, nemi és vallásos erkölcséről. Bornemisza mindamellett korántsem azért beszél a szexuális élet bonyodalmairól, hogy csiklandós olvasmánnyal szolgáljon vagy hogy élveteg módon izgalmat gerjesszen. Esettanulmányai egyrészt lélekbúvárló és tanácsadó-gyógyító célzatúak, úgyszólván tudományos igényűek, másrészt az olyan hívő ember erkölcsi és lelkiismereti vívódásait tükrözik, aki sokat tud a bűnről, a bűnös kísértésekről. Tudja, hogy a rosszat csak úgy győzhetjük le, ha ismerjük a természetét, a lélektanát. Így értendőek az Ördögi Kisírteteknek azok a passzusai is, amelyeket bevallottan Bornemissza saját vívódásai és szenvedései ihlettek.

Az ötkötetes prédikációskönyv verses idézete - 1

Maximinus császár, midőn sem az tanácsival, sem főhadnagyival semmit nem gondolna keménsége és kevélysége miatt, megértvén serege az római tanács haragját: Aquileia alatt, délben, midőn aludnék, mind magát, mind fiát megölék a hadnagyok. Kinek halála előtt egy csúfos, a játék között, így szólt volna:

Az elefánt nagy, mégis megöletik;
az oroszlán erős, mégis meggyőzetik;
az tigris kemény, és ugyan megöletik.
Soktul megód magad, ha egyenkint senkivel sem gondolsz.

                                              De ez mondást nem értheté meg.


Az ötkötetes prédikációskönyv verses idézete - 2

Mint ama cinikus poéta írta volt Adrianus császárnak:

Én császár nem lennék,
hogy annyit fáradnék,
és annyit reszketnék,
hévbe, hóba gyötrődném.

De megfelel a császár:

Én is Flórus nem lennék,
hogy az korocsmán járnék,
a konyhán szemlélnék
és az tetvekkel vívnék.

Ez császár midőn meghala, így szóla lelkének:

Bujdosó édes lelkecském,
a testnek társa, vendége,
most micsoda helyre mendegélsz,
halvány, fonnyadt és mezítelen lész.
Immár mint régen, nem játszódosz.