Zsámolyon született 1930. február 3-án, földműves családban. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. 1942-ben a népi írók által kezdeményezett Országos Falusi Tehetségkutató Intézet segítségével Pápára került középiskolába. Itt érettségizett 1950-ben a Református Kollégiumban. 1950-ben munkatársa lett a Pápai Néplap című újságnak, majd a Veszprém megyei Népújságnak. 1951–52-ben Budapesten az Egyetemi Orosz Intézetben orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon tanult. Tanulmányait háromnegyed év múlva betegsége miatt kellett félbehagynia, tüdőszanatóriumba került. 1953 augusztusában 14 verse jelent meg egyszerre. Ekkor figyelt föl költészetére a kritika. 1953–54-ben az Irodalmi Újság, 1954-ben a Szabad Ifjúság munkatársa. 1955–56-ban az Új Hang versrovatának szerkesztője. 1957–58-ban tisztviselő a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól 1968-ig szabadfoglalkozású író, közben 1962–63-ban a Jövő Mérnöke c. lap munkatársa. 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgja. 1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel című folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke. 1991-tol a Magyarok Világszövetségének elnöke, 1992-től emellett a Hitel c. havi irodalmi és társadalmi folyóirat főszerkesztője. 1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, 1981-ben Herder-díjjal tüntették ki. A Kossuth-díjat 1990-ben kapta meg, korábban ellenzéki magatartása miatt tagadták azt meg tőle. Pályáját költőként kezdte, majd az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a költészettel egyenrangú kifejező eszközévé avatta a szociográfiát, útinaplót, filmet és majd egyre meghatározóbb módon az esszét. Tudósítás a toronyból (1963) c. szociográfiája a szülőfalujában végbement történelmi változásokról a személyes vallomás és a drámai elemekben bővelkedő társadalomrajz társításával ad számot. Iszapeső (1965) című kisregényében egy parasztlány öngyilkosságának okait nyomozva legsúlyosabb problémaként a lelki függést, a feloldódásra, felszabadulásra való képtelenséget nevezi meg. 1962–63 telén egy íróküldöttség tagjaként három hetet Kubában töltött. Élményeiről a Kubai napló (1965) számol be. Az 1960-as évek elején közvetlen kapcsolatba kerül a filmművészettel. 1968-tól két évtizeden keresztül a Magyar Filmgyártó Vállalat dramaturgja. Kósa Ferenccel és Sára Sándorral közösen készített filmjeiben a sorsok, történetek, tárgyak érzékletes valóságában a magyar történelem tragikus vonásait ragadták meg. A Tízezer nap (1967) a paraszti világ három évtizedének, az életformaváltás drámájának sűrített bemutatása, melyben a dokumentáris realizmus keveredik lírai elemekkel. A Feldobott kő (1969) fiatal hőse értelmiségivé emelkedik, önéletrajzába azonban a nép kiszolgáltatottságának sokféle drámája kapcsolódik. Az Ítélet (1970) Dózsa György végnapjait eleveníti meg két idősík, a forradalom és a megtorlás egyidejű, egymásra felelő részleteiben. A Nincs idő (1972) börtönben játszódó történetével arra a kérdésre keres választ, hogy a lehetőségeitől megfosztott ember lehet-e, maradhat-e forradalmár, és ha igen – hogyan? A Hó szakadás (1974) főszereplőjének sorsa a magyarság második világháborús történelmének a metaforája is. A 80 huszár (1978) az 1848–49-es magyar szabadságharc eseményein keresztül azt mutatja meg, hogy a magyar történelemben sokszor nem az igazi harcban őrlődnek föl az erők, hanem a cselekvés lehetőségéért való hosszú küzdelemben. További filmforgatókönyvei: Pergőtűz (1982), Tüske a köröm alatt (1987).

Költészetében egyidejűleg nyomon követhetők a különféle hatások: először a Petőfitől örökölt realista szemléletes közvetlenség, majd Juhász Ferenc és Nagy László látomáselemekkel összekapcsolódó metaforikussága, később az avantgárd és a beat-költészet, majd a népköltészet szürrealisztikus képvilága hatott rá. A hetvenes évek folyamán olyan egyéni költői szemléletet alakított ki, melyben egyéni karakterű szintézisbe olvadnak a korábbi ösztönzések. Versei látszólag laza szervezettségűek, vallomásos közvetlenség, érzékletesség, szenzuális gazdagság jellemzi azokat. Verszenéje erősen épít a gondolatritmusra, modern zenéje mögött a régi magyar versek ritmusa, élőbeszédszerű ütemezése is hallatszik. A Csoóri-versben szinte rejtett a kompozíció, a szürrealizmuson is iskolázott költő meglepetésszerűen, látszólag esetlegesen halmozza egymás mellé a távoli képzeteket, szavakat, de éppen a rejtett vonatkozások teszik sűrűvé, érzelmileg telítetté verseit. Plasztikusan, a szürrealisztikus-metaforikus képvilág révén mégis sejtelmesen fejeződik ki a teljességre vágyó, de kisszerű harcokban erejét elvesztegetni kényszerülő, várakozásra, mozdulatlanságra ítélt személyiség közérzete éppúgy, mint a természet vagy a szerelem érzéki csodálata. Visszatérő motívumai a gyermekként átélt, elevenen megőrzött háborús emlékek apokaliptikus képei, s az ezzel az élménnyel gyökeresen ellentétes panteisztikus természetáhítat és érzéki szerelemkultusz. Csoóri Sándor versei a létezés intenzív pillanatait ragadják meg, de ezek a pillanatok éppen azért intenzívek, mert hangulatilag, érzelmileg telítettek. Ez a belső telítettség, gazdagság, a sokféle életanyagot tág horizontú egységbe fogó személyesség a Csoóri-vers legfontosabb jellemzője. A kilencvenes években költészete a politikai rendszerváltás kiteljesülése, részlegessége miatti keserűségtől kap új, gyakran groteszk színt. Esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a képi, metaforikus, szürrealisztikus megközelítést. Ady önkínzó őszinteségére emlékeztető mélységgel vizsgálja esszéiben a magyarság legfontosabb önismereti kérdéseit. Írói világképét áthatja a nemzeti felelősségtudat. Esszéiben szinte motivikusan kapcsolódnak össze a nemzeti történelemmel és sorssal még a poétikai kérdések, nyelvszemléleti fejtegetések is (Közeledés a szavakhoz). Szántottam gyöpöt c. esszéje a népköltészetben minden modern európai stílusirányzatnak felfedezte az őspéldáját, megvilágította a népköltészet szürrealisztikus erezetét. Egykor elindula tizenkét kőmíves c. tanulmányában a magyar népballadákban hatalmas drámairodalmat fedez fel. Ennek a balladai szemléletnek a háttérbe szorítását viszont már a magyarság erkölcsi kérdéseként vizsgálja. Tenger és diólevél c. önéletrajzi esszéje a bartóki modellt egy új egyetemesség-eszme élményszerű bemutatásává emeli. A Magyar apokalipszis c. esszéje a magyarság második világháborús tragédiájának abszurditását elemzi. Az 1980-as évek esszéiben már egyértelmű az a meggyőződése, hogy a rendszerváltás elkerülhetetlen Magyarországon. Érzékeli a „sorsfordító idők” érkezését, s szinte pedagógiai elszántsággal próbálja mások számára is felfoghatóvá, beláthatóvá tenni azt a meggyőződését, hogy a sokféle megosztottság fölött a magyarság számára a nemzet lehet az összefogó erő.

Forrás: Irodalmi Arcképcsarnok