elengednélek, visszahívnálak

elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet -
egész testemmel
égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak -
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.

Elengednélek -
visszahívnálak -
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.

NEM FÉLTEM SOHA SEMMITŐL

Nem féltem soha semmitől, csak a
gyáva halál lohasztó cselvetéseitől.
Folyton itt ólálkodik most is körülöttem,
mint egykori besúgóim. Jön, megy, szimatol, vizslat,
rákönyököl egy falevélre, egy kapudúcra,
s onnan figyeli, hányszor lélegzem félpercenként.
Talán a három világhírű tenorista hangszálain is
o futkorászik föl-alá, hogy szájukból
láng csapjon ki s emésszen meg engem mindenestől,
legyek a gyönyörködés
és a földöntúli szabadság martaléka.

Az o zsákmánya lehetne bármi a földön:
a bazalt, a kő, a tenger sóhaja, az augusztusi éj
barokkos kupolája, göndör angyalkahaj, angyalkalábujj,
övé a Szahara minden homokszeme,
a lópokrócról világgá ugró szöcskék,
de láthatóan neki én kellek csak: a vérem, a húsom,
Ady rám hullott haja szála, amelyen úgy ülnek
sorban a szerelmek, évek és sötét planéták,
mint villanydróton a fecskék.

Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme
büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok
és szétázott platánlevelek közé.
Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.

Megállnék fölötte, mint hátára esett szarvasbogár
teteme fölött, de máris odafurakszik mellém
a Nagy Jelenlévő, s a nyirkosság szolgájaként megérint.
Egész a csontomig nyomja ujját.
Álmodom talán? Megcsap a szél. Nem álmodom.

TEMPLOMI CSÖND

Megfeketedett, züllő templomok,
már csak a belső csöndetek tetszik nekem.
Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek
zuhognak le az égből,
mintha elromlott automatából
ezüst forintok zuhognának.

Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok?
Minden lehalkul itt
a megfüstölődött falak között,
hol mészkőoszlopok tövén
kereszt virágzik barnán
és golgotai árnyék.

A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok,
hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok,
de szétbomló testek támadó bűze helyett
itt mindig friss tömjén
s vakmerő muskátli szag
tágítja orrlikamat.

És szemem is csak az Egyetlen Test,
az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló,
feneketlen sebeit látja
s nem azét a száz és százmillióét a földön,
amelyektől, mint véres naplementétől
éjszakáimban ordítozni szoktam.

Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked,
ki nélkülem is be szoktál térni ide!
Ne kívánd többé,
hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között.
Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te.
Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk.