Feljegyzések az egérlyukból (részlet)
I. Az egérlyuk

1. rész

Beteg ember vagyok... Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. Azt hiszem, fáj a májam. Egyébként egy mákszemnyit sem értek a betegségemhez, és azt se tudom biztosan, mim fáj. Nem gyógyíttatom, sosem is gyógyíttattam magam, noha tisztelem az orvostudományt, és becsülöm az orvosokat. Ráadásul még végtelenül babonás is vagyok; legalábbis annyira, hogy tiszteljem az orvostudományt. (Eléggé művelt volnék ahhoz, hogy ne legyek babonás, de mégis babonás vagyok.) Én, kérem, rosszindulatból nem akarom gyógyíttatni magam. Ezt bizonyára nem tetszenek érteni. De én bezzeg értem. Természetesen nem tudom megmagyarázni önöknek, hogy ebben az esetben kinek az orra alá török borsot rosszindulatommal; nagyon jól tudom, hogy az orvosokkal semmiképp sem babrálhatok ki azáltal, hogy nem gyógyíttatom magam velük, én tudom a legjobban, hogy ezzel csakis magamnak ártok, senki másnak. Így hát, ha nem gyógyíttatom magam, csakis öncélú rosszindulatból teszem. Ha fáj az a máj, hát csak fájjon még jobban!

Már régóta élek így - idestova húsz esztendeje. Most negyvenéves vagyok. Azelőtt hivatalban szolgáltam, de most már nem. Rosszindulatú hivatalnok voltam, goromba voltam, és ebben gyönyörűségemet leltem. Mivel baksist nem fogadtam el, hát legalább ezzel kárpótolnom kellett magamat. (Sületlen szellemesség, de nem húzom ki. Miközben írtam, azt hittem, nagyon szellemesnek hat; de most, amikor magam is látom, hogy csak undokul hencegni akartam - csak azért se húzom ki!) Valahányszor kérelmezők jöttek az asztalomhoz felvilágosításért - rájuk csikorgattam a fogam, és kimondhatatlan gyönyörűséget éreztem, amikor sikerült valamelyiküket elkeserítenem. Majdnem mindig sikerült. Többnyire félénk népség volt az efféle; no persze - kérelmezők. A nyeglék közül különösen egy katonatisztet utáltam. Sehogy sem akarta beadni a derekát, és undorítóan csörtette a kardját. Másfél évig hadakoztunk egymással a miatt a kard miatt. Végül én győztem. Abbahagyta a csörömpölést. Egyébként ez még fiatal koromban történt. Hanem tudják, uraim, mi volt az én rosszindulatom csúcspontja; Hát épp az volt a móka az egészben, abban rejlett a legnagyobb galádság, hogy állandóan, még a legepésebb kitörésem pillanatában is szégyenkezve be kellett ismernem magamban, hogy nem is vagyok rosszindulatú, sőt még csak mérges természetű sem, és hogy csak verebeket riasztgatok, azzal szórakozom. Tajtékzik a szám, de ha odahoznak holmi kis bábut, adnak egy kis cukros teát, mindjárt lecsillapodok. Még meg is hatódok, bár később biztosan magamra is csikorgatom a fogam, és a szégyentől álmatlanságban szenvedek néhány hónapig. Ilyen a természetem.

Az imént is csak ráfogtam magamra, hogy rosszindulatú hivatalnok voltam. Rosszindulatból rágalmaztam meg magam. Pusztán kedvtelésből bolondoztam a kérelmezőkkel is, a tiszttel is, de voltaképpen sose tudtam rosszindulatú lenni. Állandóan tudatában voltam, hogy sok-sok, azzal éppen ellentétes elem él benne. Éreztem, hogy csak úgy nyüzsögnek bennem ezek az ellentétes elemek. Tudtam, hogy egész életemen át nyüzsögtek bennem, és kikívánkoztak belőlem, de én nem engedtem, nem engedtem, csak azért sem engedtem ki őket magamból. Annyira gyötörtek, hogy szinte szégyelltem; valósággal görcsökben vonaglottam, és a végén már torkig voltam velük, torkig. Nem találják, uraim, hogy én most szánok-bánok itt valamit önök előtt, hogy bocsánat kérek valamiért?... Biztos vagyok benne, hogy így találják... Egyébként is biztosítom önöket, hogy nekem teljesen mindegy az is, ha így gondolják...

Én nem csak rosszindulatú nem tudtam lenni, de semmi egyéb sem: se rossz, se jó, se aljas, se becsületes, se hős, se féreg. Most pedig itt tespedek a zugomban, és azzal a teljesen meddő, rosszmájú vigasszal hergelem magam, hogy okos emberből nem is lehet komolyan semmi, csakis az ostobákból lehet valami. Igen, kérem, okos embernek a tizenkilencedik században mindenekelőtt gyenge akaratú lénynek kell lennie, ez erkölcsi kötelessége: az erős akaratú, cselekvő embernek pedig mindenekelőtt korlátoltnak kell lennie. Ez a meggyőződésem negyvenesztendős. Én most negyvenéves vagyok, negyven év pedig - egész élet! Ez már valósággal aggastyánkor! Negyven éven túl élni illetlenség, alávalóság, erkölcstelenség! Feleljenek őszintén: ki él negyvenen túl becsületesen? Megmondom, kik élnek: az ostobák meg a gazemberek. Ezt én szemébe mondom minden öregnek azoknak a tiszteletre méltó aggastyánoknak, azoknak az ezüstös hajú, jó illatú aggastyánoknak - mindnek! Az egész világnak a szemébe mondom! Nekem jogom van így beszélni, mert magam is elélek hatvan esztendeig. Hetven esztendeig elélek! Nyolcvan esztendeig elélek!... Álljunk csak meg! Hadd fújom ki magam...

Bizonyára azt hiszik, uraim, hogy meg akarom nevettetni önöket! Tévednek! Én korántsem olyan mókás kedvű ember vagyok, amilyennek látszom vagy esetleg látszhatom; egyébként ha önöket már bosszantja ez a sok fecsegés (én érzem is, hogy bosszantja), és eszükbe jut megkérdezni: tulajdonképpen kicsoda maga? - akkor azt felelem: egy törvényszéki ülnök. Azért szolgáltam, hogy legyen mit ennem (igazán csakis ezért), és amikor tavaly egy távoli rokonom hatezer rubelt hagyott rám a végrendeletében, azon nyomban nyugdíjba mentem, és megtelepedtem itt, ebben a zugban. Azelőtt is ebben a zugolyban laktam, de most megtelepedtem ebben a zugolyban. Szobám hitvány, pocsék, a város szélén. Szolgálóm a butaságtól folyton mérges falusi öregasszony, akinek ráadásul mindig rossz szaga van. Azt mondják, hogy a pétervári éghalat árt nekem, meg hogy az én lapos erszényemhez képest túl sokba kerül a megélhetés Pétervárott. Ezt mind tudom, jobban tudom azoknál a tapasztalt és módfelett bölcs tanácsadóknál, jóakaróknál. De mégis Pétervárott maradok. Nem költözöm el Pétervárról! Mégpedig azért nem költözöm el... Eh! Hiszen teljesen mindegy, hogy elköltözöm-e vagy sem!

Egyébként pedig - miről beszélhet egy rendes ember a legnagyobb élvezettel; A felelet: saját magáról. Így hát én magamról fogok beszélni.
...

Fordította: Makai Imre

ISMERTETŐK

BŰN ÉS BŰNHŐDÉS

Az író első nagy regényének a hőse Raszkolnyikov, nyomorgó pétervári diák úgy érzi, hogy rá nem érvényesek a köznapi erkölcsi törvények, joga van még a gyilkossághoz is. Hideg fővel gondolja végig, hogyan teszi el láb alól Ivanovnát, a kártékony uzsorásasszonyt. Raszkolnyikov úgy véli, hogy a "nem közönséges" (napóleoni típusú) ember joggal követ el bűnt, ha eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja. Tettét próbának szánja: valóban olyan nagy-e a lelkiereje, olyan éles-e az értelme, megérdemli-e a szabadságot, uralkodásra született-e vagy a közös emberi sorsok rabszolgájának? A végzetes kísérlet nem sikerül: nemcsak a gonosz vénasszonyt, hanem annak együgyűen jóságos húgát is meg kell ölnie, tehát rosszul számított logikai számításból, a feltámadó lelkiismeret furdalása pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem Napóleon típusú érzéketlen világhódító. Az író két lehetőséget villant fel Raszkolnyikov előtt: vagy öngyilkos lesz, mint Szvidrigaljov, aki megmérgezte feleségét, vagy a prostituálttá lett Szonya példájára vállalja a szenvedést, a bűnhődést.

A szerkesztés - az író többi regényénél még feszítettebben - drámai jellegű. Egyik nagy jelenet a másikat követi. A szereplők lelkivilágát állandóan felkavaró elvi vitákat és beszélgetéseket brutális, kínos, elkeseredett és váratlan cselekedetek, víziók, hallucinációk és fenyegető álmok, lázas monológok és kitárulkozások, mitikus megvilágosodások és rádöbbenések váltogatják. A világirodalom egyik legmegrázóbb regénye, lélektani remeklés, amelynek élvezetéhez, átéléséhez azonban olvasottság, valamint a filozófia, a társadalmi és az emberi lét nagy kérdései iránt elmélyült érdeklődés szükséges.

ÖRDÖGÖK

Mi lesz a vége, ha a nagy eszmékből kivesszük az Istent?
- Gyilkosság, s az álarc mögül az ördög vigyorog ránk. Ez Dosztojevszkij egyik megélt rögeszméje volt. Ugyanez az alapképlet motiválja az Ördögök című művét is, melynek főhőse Raszkolnyikov párja: Dosztojevszkij a hatalmi pszichózissal foglalkozik ebben az antinihilista regényében is, a Raszkolnyikov-problémát a forradalommal, mint történelmi kérdéssel köti össze. A Nyecsajev-féle terrorista szervezet 1871-es peranyagának felhasználásával egy összeesküvő társaság kollektíve elkövetett gyilkossága köré csoportosítja a történetet - mint Dosztojevszkij legtöbb regénye - elsősorban az eszmék világában játszódik.

A regény központi figurája, Nyikolaj Sztavrogin elegáns, okos és gőgös, ám intellektualizmusa, mint minden Dosztojevszkij-hőst, pokoli kétségekbe hajszolja. Lassan-lassan minden erkölcsi korlátot lerombol, ami azután gyilkossághoz vezet, melyet a történet helyszínéül szolgáló orosz kisvárosban szerveződő anarchista csoport közösen követ el. Ám végül rádöbben: képtelen elviselni a nihil borzalmas súlyát. Rá kell jönnie, hogy belőle "csak tagadás fakad, de minden nagyvonalúság és minden erő nélkül. Sőt még tagadás sem fakad" - miként a szerelmével-szeretetével őt megváltani akaró Darjának írja búcsúlevelében. Mert még az anarchizmusban is hinni kell, ha máskét nem, hát a józan ész elvesztése által. De Nyikolaj Vszevodolovics Sztavrogin sosem veszítette el a józan eszét, még akkor sem, amikor mindent gondosan előkészítve felakasztotta magát. Dosztojevszkij Sztavrogin figurájában előrevetíti az emberekkel szembeforduló, tudatos aljasságokig és bűncselekményekig eljutó világfelfogás és magatartás csődjét.

A KARAMAZOV TESTVÉREK

A világirodalom egyik legnagyobb alkotásában az író arra vállalkozik, hogy a "felmérhetetlen" orosz lelket felmérje egy különös családtörténet keretében.

Dosztojevszkij e regénye is egy bűncselekmény, a gonosz, öreg Karamazov meggyilkolása köré csoportosítja az író nagyszabású bölcseleti-etikai mondanivalóját. A három fiúban, a féktelen, de alapjában jószívű Dimitrijben, a nihilista, lázadó Ivanban és a szelíd, istenes Aljosában az orosz társadalom három nagy lehetőségét, alapvető típusát kívánta bemutatni. A regény középpontjában Ivan monumentális lázadása, az "istenek világának" elutasítása, az ártatlanok szenvedésének feltárása áll, amelyet az író Zoszima atya elvont, vértelen szentenciáival próbál lecsillapítani. Az ártatlan Dimitrij Karamazov elítélése lehetővé teszi az írónak, hogy a polgári bíróság lélektelenségét, hozzá nem értését feltárja. Dosztojevszkij jellemábrázoló művészete ebben a regényben is kitűnően érvényesül. A regény váza roppant súlyos mondanivalót hordoz: milyen erkölcsi elvek birtokában cselekedjék az ember, mi az emberi szabadság tartalma, s hol vannak a határai, meddig terjedhet az emberi megértés ("Isten emberének", a szelíd Aljosának a problémája) stb. A nagy mű a modern regényirodalom, az irodalomban kifejeződő modern életérzés talán legjobban ható kovásza.

A HASONMÁS

A pályakezdő Dosztojevszkij művei közül egyik legjelentősebb A hasonmás c. regény, szerény, együgyű kishivatalnok, Goljadkin tudatalatti lázadásának, kettéváló, meghasadó személyiségének groteszk rajzában már az érett Dosztojevszkij világa formálódik. A hasonmás - akárcsak Gogol Köpönyege -, a városi kisember szorongásairól, elnyomottságáról és kitörésvágyáról beszél. Goljadkint öntudatlanul, tragikomikus módon már az a kettősség őrli fel, amit Dosztojevszkij egyes hősei később mélyen, intellektuális fokon, mint választási lehetőséget élnek át rabság és uralkodás között. A bizarrul megkettőzött Goljadkin őse a 20. század sok regényhősének - az írói képzelet megkettőzi a "hőst": az egyik a szerencsétlen kishivatalnok, a másik a sikeres ember pénzzel, életkedvvel, beteljesült szerelemmel, kitüntetésekkel. Az író a drámát szinte teljesen belülről ábrázolja, realizmusa úgy villog, hogy irónia és belső megjelenítés teljesen egymásba szövődik. A regény csúcsa az a jelenet, amikor Goljadkin két énje egymással vitázik, beszélget. A lélektani ihletésű epika remeklése a regény.

Ismertetők forrása: Legeza Ilona könyvismertetői