Vágyakozás

Jöjj az erdő csermelyéhez,
Melyben táncol a porond,
ÉS ahol már a barázdát
Elborítja sűrű lomb.

Iramodva hullj ölembe,
Tárt karomba vesd magad,
Köntösöd hadd oldozom el,
Hadd fölfednem arcodat!

Térdemen elüldögélhetsz,
Kettőnké lesz a világ,
Míg hajad dús sátorára
Hulldogál a hársvirág.

Szőke fürt közt sápadt orcád
Hajtsd vállamra álmatag,
Drága prédául kínálván
Számnak édes ajkadat.

Hadd álmodjunk boldog álmot,
Szenderülvén a dalon,
Melyet titkos csermelyekkel
Dúdol a lágy fuvalom.

S átadván magunk a csendes
Erdei harmóniának,
Ránk kibomlott hársvirágok
Hulldogálnak, hulldogálnak. 

Fordította: Jékely Zoltán

A tó

Erdőn sárga vízirózsák
Nyílnak kék vizén a tónak,
Fehér fényű gyűrűzések
Sűrűjében ring a csónak.

Őrá várok itt a parton,
Érzem nyughatatlanul:
Jönni fog, nádból kibukkan,
S lágyan kebelemre hull.

Majd beugrunk csónakunkba,
Melyhez halk habok simulnak,
Kormányunk kihull a kézből,
Evezőink is kihullnak.

Siklunk drága bűvöletben,
Hold süt, ránk szitál a fénye,
Szellő suttog benn a nádban,
S cseng a hullámok zenéje.

Ó, de nem jön? Fáj a szívem,
S csak sóhajtok, árva lélek,
Partján sárga-vízirózsás,
Csodakék tavam vizének.

Fordította: Áprily Lajos

Melankólia

Mintha kapu nyílt volna a felhők közt az égen,
S kilépne rajta az ég holt királynője fehéren.
Aludj, aludj nyugodtan ezer fáklyád közötte,
A kék sírbolt ölében s ezüstös gyolcsba kötve,
Szép mauzóleumodban, mely az égbolt maga,
Te, éjszakák imádott, édes úrasszonya!
Széltében a világra leszállt az őszi harmat,
Már falvakat s mezőket fénylő lepel takargat;
Szikrázik a magasság s a puszta tájakon,
Akár frissen meszelve, ragyog ház, régi rom.
Eldőlt fejfáival csak a temető vigyáz már,
Amott egyik keresztre szürke halálmadár száll,
Megroppan a harangláb, a toka összerezdül,
S hogy áttetszőn a szellem arra repül keresztül,
Csak megsuhintja lopva rezét szárnya hegyével,
Hogy hallhatón sikolt fel, s borzongva jajveszékel.
A templom már romokban,
Ájtatos-búsan áll ott, vénen és elhagyottan,
Tört ablakán-kapuján át-, átsivít a szélvész?
És mintha megigézne és hallanád beszédét?
Pilléres belsejében, ikonjain, falán
Alig maradt egy árva kontúr vagy kósza árny;
Tücsök-pap szövi finom s ködös gondolatát,
Kántor-szú perceg árván, morzsolva régi fát?

A templomok falára ikonokat a hit fest?
Lelkem hajdan ettől tündérmeséket ihlett,
De a lét viharában, zivatarok nyomán
Alig maradt egy árva kontúr, egy kósza árny.
Fáradt agyban világom keresém még, s hiába,
Csak bús tücsök regél már rekedtesen magába?,
Kezem kihalt szívemre is hasztalan teszem,
Halk, mint szúpercegés a koporsó fedelén.
S gondolván életemre, olyannak látom immár,
Mintha halkan mesélne valami idegen száj
Más ember életét, s én tán nem is éltem itt.
Ki az, ki úgy meséli, mint egy könyvnélkülit,
Hogy bár fülelve hallom ? kacagom a mesét,
Mint más baját?...Akárha meghaltam volna rég.

Fordította:  Jékely Zoltán