Az orr (részlet) - 1 -

Március huszonötödikén rendkívül furcsa eset játszódott le Pétervárott. Ivan Jakovlevics borbély, aki a Voznyeszenszkij Proszpekten lakik (a családneve elkallódott, s még a cégéren sem szerepel, amelyen egy beszappanozott arcú úr ábrázatja meg ez a felírás áll: "Eret is vágnak!"), szóval Ivan Jakovlevics borbély eléggé korán ébredt, és friss kenyér illata csapta meg az orrát. Kissé felkönyökölt ágyában, és látta, hogy neje - egy eléggé tisztes hölgy, aki nagyon szeretett kávét inni - éppen szedi ki a kemencéből a forró kenyeret.

- Praszkovja Oszipovna, ma nem iszom kávét - mondotta Ivan Jakovlevics. - Helyette inkább friss kenyeret ennék hagymával. (Azazhogy Ivan Jakovlevics kívánta az egyiket is, a másikat is, de tudta, hogy teljes lehetetlenség volna egyszerre két dolgot követelnie, mert Praszkovja Oszipovna sehogy se szívelte az ilyen szeszélyeket.)

"Hadd egyék kenyeret a bolond - gondolta magában az asszony -, nekem annál jobb: marad még egy porció kávé." És egy cipót dobott az asztalra.

Ivan Jakovlevics az illendőség kedvéért frakkot húzott az inge fölé, az asztalhoz ült, megtisztított két fej hagymát, sót szórt rá, kést vett a kezébe, és fontoskodó arccal fogott hozzá, hogy megszegje a kenyeret. Miután kettészelte, a közepébe pillantott, és nagy ámulatára valami fehéret vett észre benne. Óvatosan megpiszkálta a késsel, és megtapogatta az ujjával: "Kemény! - dünnyögte magában. - Vajon mi lehet? "

Bedugta az ujját, és kihúzott - egy orrot! Ivan Jakovlevics egészen megrökönyödött, dörzsölgetni kezdte a szemét, és megtapogatta azt a valamit: orr, valóban orr! Méghozzá - úgy rémlett neki - valamelyik ismerősé. Ivan Jakovlevics arcán rémület tükröződött. De ez a rémület egészen eltörpült ahhoz a felháborodáshoz képest, amely úrrá lett a feleségén:

- Hol vágtad le ezt az orrot, te vadállat?! - ripakodott rá dühösen. - Te alávaló részeg disznó! Én magam jelentelek fel a rendőrségen! Te zsivány! Már három embertől is hallottam, hogy borotválás közben úgy motoszkálsz az orruk körül, hogy alig bírják türtőztetni magukat.

De Ivan Jakovlevics nem volt se eleven, se holt. Ráismert, hogy ez az orr senki másé, mint Kovaljov törvényszéki ülnöké, akit szerdánként és vasárnaponként szokott borotválni.

- Várj, Praszkovja Oszipovna! Rongyba göngyölöm, és leteszem a sarokba: hadd feküdjék ott egy kicsikét, azután majd kiviszem.

- Hallani se akarok róla! Hogy engedném én meg egy levágott orrnak, hogy itt feküdjék a szobámban? Te összetöpörödött kétszersült! Csak vacakolni tud azzal a borotvával a szíjon, de a munkáját nemsokára egyáltalán nem tudja elvégezni ez a semmirekellő, teddide-teddoda fráter! Hogy még én feleljek érted a rendőrségen?! Ó, te kontár, te fajankó, takarodj kifelé! Mars ki! Vidd, ahova akarod! A szagát se érezzem!

Ivan Jakovlevics úgy állt, mint akit kupán vágtak. Töprengett, tanakodott magában, de nem tudott kisütni semmit.

- Ördög tudja, hogy történt - mondta végül, és megvakarta a füle tövét. - Részegen jöttem én tegnap haza vagy józanon, bizony már nem tudom pontosan megmondani. Minden jel arra vall, hogy hihetetlen eset történt: mert a kenyér, az valami sült dolog, de az orr egyáltalán nem az. Sehogy se fér a fejembe! - Ivan Jakovlevics elhallgatott. Az a gondolat, hogy a rendőrök megtalálják nála az orrot, és majd perbe fogják, teljesen kihozta a sodrából. Már a szeme előtt lebegett az ezüsttel szépen kihímzett bíborvörös gallér meg a pallos... és egész testében remegni kezdett. Végül elővette alsóruháját és csizmáját, magára húzta gúnyáját, Praszkovja Oszipovna pokoli szidalmai közepette begöngyölte az orrot egy rongyba, és kiment az utcára.

Szerette volna becsempészni valahová: a kapuk kerékvető köve mögé, de az se lett volna rossz, ha mintegy véletlenül elejti, és aztán befordul a legközelebbi mellékutcába. De nagy bosszúságára valami ismerősével találkozott, aki nyomban faggatni kezdte: "Hová mégy?" - vagy "Kit készülsz ilyen korán megborotválni?" - úgyhogy Ivan Jakovlevics sehogy se tudta kilesni az alkalmas pillanatot. Egy alkalommal leejtette, de a rendőrőrszem már messziről mutatott rá az alabárdjával, és mondta is: "Vedd fel! Elejtettél valamit!" Ivan Jakovlevics kénytelen volt felemelni az orrot és zsebre dugni. Egyre jobban úrrá lett rajta a kétségbeesés, annál is inkább, mert mind több és több ember járt-kelt az utcán, ahogy a boltok és üzletek egymás után kezdtek kinyitni. Végül elhatározta, hogy elmegy az Izsák-hídhoz: talán ott sikerül majd valahogy a Névába hajítani...

De én egy kissé hibásnak érzem magam, hogy mind ez ideig semmit sem mondottam Ivan Jakovlevicsrol, e sok tekintetben igen tiszteletreméltó férfiúról.

Ivan Jakovlevics, mint minden rendes orosz mesterember, ivott, akár a kefekötő. Bár mindennap borotválgatta a mások állát, a magáé örökké borostás volt. Ivan Jakovlevics frakkja (mert ő sohase járt kabátban) tarka volt; vagyis fekete lett volna, de számtalan almányi sárgásbarna és szürke pecsét tarkította; gallérja kifényesedett, a három gomb helyén pedig csak a cérna csomócskák árválkodtak. Ivan Jakovlevics nagyon cinikus volt, és valahányszor Kovaljov törvényszéki ülnök borotválkozás közben megjegyezte: "Ivan Jakovlevics, neked örökké büdös a kezed!", Ivan Jakovlevics kérdéssel felelt vissza: "Mitől lenne büdös?" "Nem tudom, atyámfia, de büdös" - mondotta a törvényszéki ülnök. És Ivan Jakovlevics, miután jókorát szippantott a burnótból, beszappanozta az ülnök orcáját, az orra alját, a füle tövét, sőt még a szakálla alatt is, egyszóval mindenütt, ahol csak érte.

Ez a tiszteletre méltó polgár most éppen az Izsák-hídra ért. Mindenekelőtt körülnézett; azután áthajolt a korláton, mintha a híd alá akarna nézni: sok hal siklik-e tova - és alattomban a folyóba pottyantotta a rongyot az orral együtt. Úgy érezte, mintha malomkő esett volna le a szívéről: még el is nevette magát. Ahelyett, hogy ment volna hivatalnokok szakállát borotválni, egy olyan intézmény felé vette útját, amelyre ez volt kiírva: "Ételek és italok." Éppen egy pohár puncsot kért, mikor hirtelen észrevette, hogy a hídfőnél ott áll a tekintélyes külsejű, széles pofaszakállú körzeti rendőrfelügyelő, háromszögletű kalapban, karddal az oldalán. Ivan Jakovlevics majd sóbálvánnyá vált. A rendőrfelügyelő pedig az ujjával integetett neki, és úgy hívta: "Gyere csak ide, kedves barátom!"

Ivan Jakovlevics ismerte a dörgést, már jó messziről levette sapkáját, fürgén odaszaladt, és szépen köszönt:

- Jó egészséget, méltóságos uram!

- Nem, nem, barátocskám, nem vagyok méltóságos úr: mondd csak, mit csináltál, amikor a hídon álltál?

- Borotválni mentem, uram, biz’ isten, csak azt néztem, sebesen folyik-e a víz.

- Hazudsz! Hazudsz! Ezzel ugyan nem úszod meg. Légy szíves, felelj őszintén.

- Én hajlandó vagyok kegyelmedet hetenként kétszer, sőt háromszor is megborotválni, minden ellenszolgáltatás nélkül - felelte Ivan Jakovlevics.

- Nem, barátocskám! Engem három borbély is borotvál, és még nagy megtiszteltetésnek is tartja mindegyik. De mondd meg csak, hogy mit csináltál ott?

Ivan Jakovlevics elsápadt... De ennél a pontnál köd lepi be az egész esetet, és egyáltalán nem lehet tudni, mi történt azután.
...
MAKAI IMRE fordítása