Lényegében önéletrajzi mű, gyakorlatilag nincs összefoglalható cselekménye és története, a teljes szöveg egy belső, kettős lélekállapot kivetítése. Egyrészt a Kristiania (Oslo) utcáit járó, különféle emberekkel találkozó főhős - aki olykor szinte szürreális víziókkal is küzd - valóban fizikailag éhezik. Az éhezés és az ebbol eredő kiszolgáltatottság azonban csak az egyik jelentése a műnek. A másik legalább ilyen fontos, az éhezés a sikerre, a művészi munkára, bizonyos értelemben az így felfogott önmegvalósításra. Mindkettő kudarcba fullad, a hős a regény végén hajóra száll, hogy Amerikába utazzon (a korszak tipikus norvég története ez). A kettős jelentés irányultság minden eleme tragikus hangvételt kellene, hogy eredményezzen, ám Hamsun finom iróniával, humorral szólaltatja meg hősét, mindvégig kerülve a patetikus felhangokat. Az én-jellegű elbeszélőhöz így aztán sajátos befogadói viszony alakul ki. A beszélő egyszerre ellenszenves és rokonszenves, esendő és fennhéjázó - gyakorlatilag nem értelmezhető egyféleképpen, csak is sok szempontból. Ennek egyik és alapvető oka, hogy Hamsun itt sem (és másutt sem) példázatszerű történetteret létesít, s ebben az értelemben a szöveg nem etikai vonzatú, nem "írja elő" olvasati lehetőségeit, pláne nem kötelezettségeit.

(részlet)

Már tíz perce egy sánta öreg baktatott előttem. Egyik kezében batyut vitt, nagy igyekezettel, minden erejét megfeszítve törtetett előre. Hallottam, mennyire zihál, s eszembe jutott, hogy átvehetném a csomagját; de nem siettem utána. Fönt a Graensenen találkoztam Hans Paulival: köszönt s tovasietett. Vajon miért rohan? Igazán nem pályáztam egyetlen koronájára sem; a lehető leghamarabb visszaküldöm néhány hete kölcsönkért takaróját is. Csak jussak egy kis levegőhöz, nem kell nekem senki emberfia takarója. Talán már ma belefogok a jövő bűneiről vagy az akarat szabadságáról szóló cikkembe, vagy bármibe, amit érdemes elolvasni, hogy legalább tíz korona üsse a markomat… E cikk gondolatára hirtelen fölbuzdultam, hogy nyomban fogjak hozzá a munkához, s árasszam szét tudásomat. Elhatároztam, hogy behúzódom a palota parkjába, s nem nyugszom, míg el nem készülök.

De az öreg nyomorék továbbra is előttem kalimpált. Végül már ideges lettem. Miért rángatózik ez a szerencsétlen folyton előttem? Mintha vezetőmnek szegődött volna; talán eltökélte, hogy mindig útmutatóm lesz, s magára kényszeríti tekintetemet. Izgalmamban úgy képzeltem, hogy minden keresztutcánál lassít valamelyest, s meglesi, merre szándékozom továbbmenni; aztán jól meglóbálja batyuját, s keményen nekiered, hogy megelőzzön. Egyre több keserűséggel szemléltem ezt a torz alakot. Érzem, hogy mindinkább belegázol derűs hangulatomba, s valami rútsággal feni be e szép, tiszta reggelt. Ni, akár egy nagy, ugráló bogár, amely konokul kiverekszi helyét a világban, s magának kívánja az egész járdát. Amikor fölkerültünk a dombra, megelégeltem a dolgot; odaléptem egy kirakathoz, s megálltam, hogy elhagyhasson. Néhány perc múlva, amikor továbbindultam, a sánta megint előttem bicegett: időközben ő is megállapodott. Ekkor elvakultan előrelódultam, három-négy lépéssel utolértem, és a vállára csaptam.

Nyomban megállt. Egymásra meredtünk.

- Adjon egy kis tejre valót! – szólalt meg végül, s lehorgasztotta fejét.

Ejnye, ejnye, ezt megkaptam! Összevissza turkáltam a zsebeimben.

- Szóval tejre. Hm. De manapság szűkösen vagyunk, s nem tudom, csakugyan rászorul-e a segítségre. - Tegnap Drammenben ettem utoljára! – mondta a sánta. – Nincs egy őrém sem, s eddig nem kaptam munkát. - Iparos? - Igen, kaplitűző vagyok. - Micsoda? - Kaplitűző. De a többi cipészmunkához is értek. - Az más! – mondtam. – Várjon itt néhány percig. Szerzek egy kis pénzt, pár őrét. Lerohantam a Pile útra. Tudtam, hogy ott az egyik ház első emeletén lakik egy zálogos; egyébként eddig sosem voltam nála. A kapuban gyorsan levettem mellényemet, összecsavartam, s hónom alá dugtam; aztán fölmentem a lépcsőn, s bekopogtam az „intézet”-be. Meghajoltam, s a pultra dobtam a mellényt.

- Egy ötven! – mondta az ember. - Köszönöm! – feleltem. - Ha nem híztam volna ki belőle, nem hagynám itt.

Megkaptam a pénzt és a cédulát, s visszasiettem. Ez a mellényügy voltaképpen kitűnő ötlet volt; még bőségesen meg is reggelizhetek, s estig befejezhetem a jövő bűneiről tervezett tanulmányomat. Egyszerre megbékéltem a világgal, s rohantam a nyomorékhoz, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljak tőle.

- Tessék! – mondtam neki. – Örülök, hogy rögtön hozzám fordult.

Elvette a pénzt, s végigmért. Vajon mit bámul? Úgy véltem, különösen nadrágomon akadt fönn; elképedtem pimaszságán. Csak nem hiszi ez a nyavalyás, hogy olyan szegény vagyok, amilyennek látszom? Hisz úgyszólván máris belekezdtem egy tízkoronás cikkbe! Egyáltalán nem félek a jövőtől; több vasat tartok a tűzben. Mi köze hozzá bárkinek, hogy ilyen derűs napon borravalóval tüntetek ki valakit? A nyomorék tekintetétől fölforrt a vérem. Elhatároztam, hogy távozás előtt megleckéztetem őkelmét. Váll rándítva megállapítottam:

- Jó ember, maga nagyon csúnyán viselkedik! Miért hasal jótevője térdére, ha kap egy koronát?

Hátrahőkölt egészen a falig, s eltátotta száját. Valami motoszkált kobakjában; alkalmasint úgy gondolta, hogy a bolondját járatom vele. Visszanyújtotta a pénzt.

Toporzékolva rákiabáltam, hogy tartsa meg. Csak nem képzeli, hogy potyára fáradoztam? Ki tudja, nem tartozom-e neki azzal a koronával; talán eszembe jutott egy régi adósságom. Igaz ember előtt áll, tetőtől talpig becsületes ember előtt. Igen, tartsa meg azt a pénzt… Sose köszöngesse; örvendek, hogy kisegíthettem. Isten vele.

Otthagytam. Végre lerázhattam ezt a gutaütött nyűgöt; föllélegeztem. Visszamentem a Pile útra, s megálltam egy élelmiszerbolt előtt. A kirakatból rengeteg áru mosolygott ki; úgy döntöttem, hogy bemegyek, s veszek valamit.

- Egy darab sajtot meg egy zsemlét! – dobtam oda a félkoronást a pultra.

- Az egészért? – gúnyolódott az asszony; egyetlen tekintetre se méltatott.

- Igen, az egész ötven őréért! – hangsúlyoztam.

Megkaptam a holmit, hajlongva elköszöntem az öreg, kövér nőtől, s fölvágtattam a palota parkjába. Találtam egy üres padot, s nekiestem az elemózsiának. Ízlett; már rég nem ettem ilyen bőségesen. Lassanként olyan jóllakott nyugalomba merültem, mintha hosszan sírtam volna. Pompás kedvem kerekedett; most már nem akarózott holmi lapos és közönséges témáról írnom. Mi az, hogy a jövő bűnei? Nem titok, csak bele kell kukkantani a históriába. Nem, én súlyosabb feladattal is megbirkózom. Éreztem, hogy leküzdöm a legnagyobb akadályokat, s eltökéltem, hogy három fejezetben földolgozom a filozófiai megismerés kérdését. Természetesen megragadom az alkalmat, s ízzé-porrá zúzom Kant néhány szofizmáját… Elő akartam venni írószereimet, hogy hozzáfogjak a munkához, ekkor vettem észre, hogy nincs ceruzám; a zálogosnál maradt, a mellényzsebemben.

Áldott anyaföld

A regényben ugyan nem Ádámnak és Évának hívják a vad ugart feltörő, a mocsarat lecsapoló, a szűz földet megművelő és azt benépesítő paraszt házaspárt, hanem Izsáknak és Ingernek, sok mindenben az első emberpár kemény küzdelmét ismétlik meg, amikor letelepednek, és otthont teremtenek egy távoli, világtól elzárt norvég tanyán. Izsák és Inger meséjéből ugyanaz az őserő sugárzik, mint az első emberpár bibliai történetéből. Rengeteg viszontagságon, apróbb-nagyobb harcon és megpróbáltatáson kell átesnie ennek a két, kemény és faragatlan, de nem érzéketlen embernek, amíg földjük, Sellanraa nevet kap, utódokkal telik meg, a környék benépesül más telepesekkel. És főhősünk, a vadon első embere elmondhatja, hogy míg "valaha térdig gázolt az iszapban és gazban", most "az ösvény dűlőúttá szélesedett, és kocsin járnak rajta és ő, az őrgróf alapította az egészet."

Az Áldott anyaföld olyan helyen játszódik, ahol az emberek csak ritkán szólnak: csak akkor, ha tényleg szükség van rá. Ahol nem napok és hónapok, hanem vetés, aratás, betakarítás szerint mérik az időt. Ahol úgy tudják szeretni és gyűlölni egymást, ahogy sehol máshol, mégsem látszik belőle a külső szemlélő számára semmi. Ahol végtelen egyszerűség (bevett szokás például a nem kívánt gyermek meggyilkolása) és méltóság ugyanúgy megfér egymás mellett. Az otthonteremtő házaspár hétköznapi kalandjai, embersége és függetlensége pedig örökre szóló példát és tanulságot jelenthet bárkinek, aki a megélhetésért és fennmaradásért küzd.

Élettöredékek

A kötet norvégul 1988-ban, Hamsun halála után látott napvilágot. A különböző folyóiratokban megjelent kilenc novellát Lars Frode Larsen gyűjtötte össze. A kronológiai sorrendben az első, az Élettöredék 1884-ben, az utolsó, a Klinikák 1906-ban íródott. Ez utóbbi a fiatal Hamsun egyik utolsó novellája, később már nem írt több novellát, munkásságában a nagyobb lélegzetű prózai művek lettek a meghatározók. A gyűjteményt kiadták dánul, franciául, németül, angolul, hollandul és olasz nyelven is. Magyarul Kovács katáng Ferenc tolmácsolásában, a Nagyvilág Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A novelláskötet érdekessége, hogy Hamsun kevéssé sikeres, kezdeti korszakának terméséből nyújt metszetet.