Részletek Hawthorne munkáiból

A SKARLÁTBETŰ

Az amerikai irodalom klasszikus regényeinek visszatérő témája a bűn, az erkölcsi világ következménye, a bűntudat mardosása, a bosszú.

"A skarlát betű" maga a vegytiszta puritán morál és képmutatás. A regény egy szerelmiháromszög-történet az új-angliai szélsőséges puritanizmus 17. századából, amelynek tiszteletet érdemlő hősnője a közösség büntetéseképpen holtig viseli ruháján a piros "A" (adultery=házasságtörés) betűt. Az író nem hirdet vallási elveket, s azokat a szereplőket ábrázolja rokonszenvesnek, akik a belső erkölcsi törvény irányítása alatt felül tudnak emelkedni a bigott kötöttségeken. A történet hősnője Hester Prynne, aki belső erkölcsi törvénytől indíttatva felülemelkedik ezeken a kötöttségeken. A probléma, amely - Hestert és a fiatal lelkész Artur Dimmesdale-t foglalkoztatta, a bűn problémája volt. A skarlát betű, amely Hester életútja alakulásának tükréből a jelen olvasójának is fölmutatja az írói állásfoglalást: az emberi élet igazi értéke az előítéletektől mentes, természetes erkölcs és az alkotó tevékenység összhangja.

"Hester Prynne talán soha életében nem látszott olyan előkelőnek, mint most, amikor a börtön kapuján kilépett a tömeg elé. Szépsége csak még vakítóbban ragyogott, és valóságos dicsfénnyel vette körül a fájdalmat és gyalázatot... És mellén elöl ott virított a skarlát betű."

Az egykor Angliából kivándorolt amerikai telepeseknek és utódainak életét szemléletesebben és hitelesebben senki más nem idézte fel. Ha utána volt is egy-két könyve, amelyet szebbnek, jobbnak ítélhetünk - a korai amerikai társadalom riasztó életkörülményei ilyen teljes, hiteles körképben nem jelentek meg. Olyanfajta helye van az amerikai irodalom klasszikusai között, mint nálunk Eötvös József nem kevésbé nyomasztó remekművének, "A falu jegyző"-jének.

A lelkipásztor fekete fátyla - Elbeszélések

Nathaniel Hawthorne, A skarlát betű és A hétormú ház világhírű szerzője egyben az elbeszélés műfajának amerikai úttörője. Első kötetét folyóiratokban korábban már publikált írásaiból állította össze s tette közzé 1837-ben, ezért is lett a címe: Másodjára elmondott történetek. 1942-től 1846-ig Concordban élt egy régi paplakban. Ebben az ódon relikviákkal zsúfolt, varázsos levegőjű, mohlepte falú kőházikóban születtek következő kötetének - Mohák egy régi paplakról - elbeszélései: a cím azt hivatott jelölni, hogy ide, Concordhoz s a paplakhoz kötődnek, akár a moha a házikó falához. 1851-ben megjelent harmadik kötetének a címét pedig egyik legderűsebb, legbájosabb miniatűr remekétől, A hóember című elbeszélésétől kölcsönözte. Hawthorne nemigen hasonlítható amerikai író-kortársaihoz. Idegenkedett a transzcendentalisták végtelen optimizmusától, az eredendően jó emberi természetet tagadva az egyetemleges bűnt és bűntudatot vizsgálta; az emersoni megbízást a másik oldaláról nézte, gőgként fogta fel és szedte darabjaira; a kialakulóban levő individualista amerikai magatartással szembeállította "az emberiség mágneses láncolatát", a természetes, tiszta együvé tartozást; de szélsőséges karakterei, szituációi a romantikával se igen rokoníthatók, mert minden sorában ott érezzük a racionális hajlamú, az egyensúlyt "szív és fej között" megkeresni, megteremteni kívánó, a tanulságot józan fejjel mérlegelő lélekbúvár-művészt. Nem csoda, hogy kortársai közül kevesen voltak igazán jó véleménnyel róla - és az sem, hogy tehetségét Edgar Allan Poe ismerte fel a leghamarabb.

A HÉTORMÚ HÁZ

Az amerikai klasszikus író másik remekművét, "A skarlát betű"-t olvasóink jól ismerik. Nem kisebb élvezettel forgathatják az 1851-ben megjelent "A hétormú ház" lapjait, melyet az író románcnak, vagyis érzelmes történetnek nevez. A regény Hawthorne talán legszemélyesebb alkotása: az író dédapját, a hírhedt salemi boszorkányperek bíráját, állítólag átok sújtotta, mely végzetes örökségként nehezedett nemzedékről nemzedékre családjára. "A hétormú ház" az író vezeklése az ősök vétkéért: a nyomasztó bűnrészesség terhe alól való felszabadulás az alkotás, a "kiírás" folyamatában. Katarzis.

A történet azzal indul, hogy az ősi Pyncheon-ház aggszűz lakójához, Hepzibah-hoz egyetlen napon két rokon is érkezik. Az egyik Clifford, Heibzibah bátyja, a börtönből, aki évtizedekkel ezelőtt életfogytiglanra ítéltek, mert megölte nagybátyjukat. A másik Phoebe, az alig 18 éves, falun felnőtt szép unokahúg. Egy ideig hármasban élnek a nagy öreg házban, s egy kis szatócsboltból pénzelnek. Később szobát bérel náluk egy fiatal fotóművész és író, Holgrave. A két fiatal egymásba szeret. Idilli együttesüket zavarja meg Pyncheon báró, a köztiszteletben álló gazdag ember, Hepzibah és Clifford unokabátyja. Ez a regény azt a fatalista színezetű tételt igazolja, hogy az apák bűnös tettei átokszerű teherként nehezednek a kései unokákra is. Az író a rejtelmes sorscsapások után derűs, romantikus szerelemmel idillikusan oldja fel az évszázados átkot.

"Az emberek visszaemlékeztek rá, milyen nagy hangon csatlakozott Pyncheon ezredes ahhoz az általános követeléshez, hogy meg kell tisztítani a földet a boszorkányoktól, sőt azt is rebesgették, hogy szégyenletes gyűlölség hevítette buzgalmát, mikor is Matthew Maule elítélését sürgette."

Derűvölgy románca

A Derűvölgy románca Hawthorne 1841-ben átélt élményeire épül, amelyeket a "Brook Farm" elnevezésű utópisztikus településen töltött hónapok alatt szerzett. Hawthorne, a született kételkedő, elsősorban gyakorlati meggondolásokból vágott neki a vállalkozásnak; a regény az író reményeit és fokozatos kiábrándulását tükrözi. Tíz évvel később Hawthorne, a kortársi témáktól idegenkedő, élményanyagát mindig lassan érlelő művész már úgy érzi, megfelelő időtávlatból tudja szemlélni a kísérletet, benne a saját szerepét, és a Derűvölgy románcában összegezi korábban különböző formákban elmondott véleményét az ember alkotta világ emberek által történő tökéletesítésének lehetetlenségéről. Pesszimizmusa ekkorra már megenyhült, bár ítéletei még mindig kemények; megértés és derű, irónia és önirónia szövi át sorait. Egy kritikus mondta Hawthorne-ról és világáról: Új-Angliát meg lehet érteni Hawthorne nélkül, de Hawthorne-t lehetetlen megérteni Új-Anglia nélkül. Hawthorne súlyos öröksége az első amerikai álom, amely a tökéletes "Sehol földjét" kívánta megvalósítani Amerikában; a második amerikai álom, a korlátlan gazdasági lehetőségek és az egyéni hatalom elérhetőségének álma pedig csak a 19. század közepén született meg. A második amerikai álom individualista, az első még közösségi: a telepesek a közjó érdekében, harmadfél évszázadon át az utópisztikus közösségek sorát alapítják. Ismernünk kell ezeket az álmokat, ha meg akarjuk érteni a Brook Farm alapítóit, és ismernünk kell Hawthorne-t, aki magányos kétkedésével új, liberális-radikális eszményeiket sosem tudta befogadni.