Az európai romantika egyik vezéregyénisége. Apja, Joseph-Léopold-Sigisbert Hugo a tábornoki rangig vitte Napóleon seregében. Anyja, Sophie Trébuchet. Ősei apai ágon földművesek és iparosok, anyai ágon tengerészek és ügyvédek voltak. Gyermekkora az állandó utazgatások jegyében telt, a katonatiszt édesapát valamennyi állomáshelyére elkísérte a család. Így a gyermek szüleivel és két bátyjával Olaszországban, majd Spanyolországban járt. Végül azonban mindig visszatértek Párizsba. Ez a vándorélet segítette az ifjút, hogy rálátása legyen a korabeli történelmi eseményekre. Párizsban a Nagy Lajos líceumban tanult, ahol előtte Moliere és Voltaire is, majd a jogi egyetemre jelentkezett. Már gyermekkorában tudatában volt tehetségének, és becsvágya is óriási. Főleg a latin irodalomban volt jártas, elsősorban Vergiliust fordított. Alig volt 15 éves, amikor az Académie Française kitüntette egy verses darabját és két évvel később Aranyliliomot nyert a híres toulouse-i Virágjátékokon, amelyeken a középkortól kezdve virággal jutalmazták a legszebb költeményeket. Anyai bátorításra 1819-ben folyóiratot alapított Az irodalom védelmében, címmel. A lapban közölt írásai közül kiemelkedtek Lamartine és Chénier költészetét tárgyaló cikkei. Édesanyja halála után, 1821-ben feleségül vette gyermekkori barátnőjét, Adele Foucher-t. Victor Hugo 1878-ban agyérgörcsöt kapott és utána még 7 évig viaskodott a halállal. Utolsó lakhelye az Avenue d'Eylau-n volt, amelyet az író születésének 80. évfordulója alkalmából Avenue Victor Hugo névre kereszteltek. Az utolsó években ünnepelték. Hosszas szenvedés után halt meg Párizsban és a nemzet nagyjainak kijáró temetésben részesült. Tetemét kívánsága szerint a szegények kocsija vitte a Diadalívtől a Panthéonba, de utolsó útján egy egész nép kísérte valóságos diadalmenetben. Munkássága páratlan a francia irodalomban: állítólag minden délelőtt megírt 100 sor verset vagy 20 oldal prózát. 1830-ban "a romantikus mozgalom leghatalmasabb elméjé"-nek nevezték. 1845-ben pedig koszorús költővé és főrenddé választották. Később a számkivetett bölcs szerepét töltötte be, míg végül a nemzet költője lett, az a "zseniális nagypapa", akiről minden francia városban utcát neveztek el. Ő lett a hétköznapi emberek költője. "Az igazán nagy költő arról ismerszik, hogy előbb-utóbb történelmi alak is lesz. Nem csak verseivel hat, hanem életével is. Hat még azokra is, akik verset sohasem olvasnak… Az ilyen költők lesznek az emberiség tanítói. Az ilyeneket érezzük szinte személyes ismerősünknek. Az ilyen történelmi helyért külön is meg kell harcolni, ellenállást kell legyőzni. De az a költő, aki a legjobb meggyőződésével az emberiség ügyéért küzdött, az megnyeri ezt a második síron túli csatáját is… Ez támasztja új életre Panthéonbeli nyugvóhelyéről." 

VERSEI
1821-ben jelentette meg Ódák és vegyes költemények című első verseskötetét, melynek királypárti hangvételéért XVIII. Lajos évi ezer frankos kegydíjat fizetett. Az ódákat később balladákkal egészítette ki, s a kötet végleges formájában 1828-ban jelent meg Ódák és balladák címen. Hugo ekkor már híres költő. Charles Az Ódák előszavában Hugo kifejtette nézeteit a költészet egységéről, akár versben, akár prózában szólaljon meg, és írt a költő hivatásáról: "a népek előtt kell járnia, hogy fényével megvilágítsa útjukat", és mindig az aktualitáshoz kell kapcsolódnia. Új verseskötetében a Keleti képekben is kiváló formai készségről, képi fantáziáról, a helyi színek iránti érzékről tett tanúbizonyságot. Ezután sorra követték egymást verseskötetei: Őszi lombok - hangja személyesebb, mint a Keleti képeké: a költő a forradalom idején is ezerhangú lelkéről szól. A szürkület énekei, 1835 hangja már zaklatottabb, Hugo e kötetében a múltban, Napóleon hősi tetteiben keres vigaszt és ezzel a Napóleon- mítosz formálója lesz. A Belső hangok kötetét apja emlékének ajánlja, róla és megőrült bátyjáról szól. A Sugarak és árnyak, pedig a múló örömök és a természet érzéketlenségének antitézise.

REGÉNYEK, DRÁMÁK
Első regénye 1823-ban jelent meg Izlandi Han címmel, mely egy rémregény, a kor divatja szerint, de a fantasztikus történet keretein belül Hugo saját szerelmét örökítette meg. A regény akkora sikert aratott, hogy kitüntetést és kétezer frankos kegydíjat kapott érte. Ezután írta meg a Cromwell-t , mely egy 6000 soros előadhatatlan, ámde romantikus dráma. Híres előszavában Hugo kifejtette esztétikai nézeteit, elutasította a klasszicizmust, s az ellentétes műfajok és hangvételek vegyítése mellett szállt síkra. Szerinte a tragikum megfér a komikummal, a hősi jellem groteszk elemekkel párosulhat. Nincs más szabály, csak a természet általános törvényei. A költő, s az író - ha választania kell - ne a szépet, hanem a jellemzőt válassza. Újabb színmű következett a Marion de Lorme, egy szerelmétől megtisztuló kurtizán története, amelyet zsarnokellenes hangvétele miatt X. Károly cenzúrája betiltott, s csak az 1830-as júliusi forradalom után, 1831-ben mutatták be. Hugo azonban - mintegy válaszképpen - máris új darabot írt, az Hernanit, melynek bemutatója 1830. február 25-én volt a Comédie Française-ben. A darab nagy sikert aratott és a fiatal írót a romantikusok vezérévé tette. XI. Lajos uralkodása idején játszódik egyik legismertebb történelmi regénye, A párizsi Notre-Dame, mely széleskörű elismerést hozott a szerzőnek. A regény az izgalmas cselekményen túl valósággal életre kelti a középkori Párizst, polgáraival, csavargóival, a történet középpontjában a hatalmas katedrálissal. Az 1830-as évek elején újabb drámákat írt. Ezek megírására két dolog ösztönözte: térre volt szüksége politikai és társadalmi elvei kifejtéséhez; szerepeket akart írni a fiatal és gyönyörű színésznő, Juliette Drouet számára, akivel 1833 óta viszonya volt. Juliette nem volt különösebben tehetséges, hamar visszavonult és az írónak szentelte életét. Egészen haláláig Hugo hűséges és tapintatos társa maradt. Főbb drámái ebben az időszakban: A király mulat, amelyet betiltottak, és csak mint Verdi Rigolettójának a szövegkönyve került 1851-ben színpadra. Majd írt három prózai színművet, ezek a Lucrece Borgia, a Tudor Mária, és az Angelo. Az író a legrikítóbb színekkel ecseteli a bűnt és gonoszságot. Gyilkolás, méregkeverés, vérfertőzés jellemzi Lukrétiáját. 1838-ban jelent meg egyik legszebb, legköltőibb drámája a Ruy Blas, amelyet később A királyasszony lovagja címmel Magyarországon is nagy sikerrel játszottak. 1842-ben kiadta úti leveleit, A Rajna - Levelek egy barátomhoz címmel, amelyben az egységes Európa vízióját vázolta fel. 1852-ben jelent meg A kis Napóleon című munkája, mely egyben az új császár "gúnyrajza". 1851-től az emigráció évei következtek. 13 év hallgatás után 1853-ban megjelent új verseskötete, A fenyítések. Ebben a költő kifejtette életérzését, miszerint "az ember nem élhet kenyér nélkül, de haza nélkül sem". Ugyanakkor az irónia megfelelő eszköz volt arra is, hogy Hugo Franciaország hősi múltját, a "nagy" Napóleont szembeállítsa az akkori hatalommal. A Szemlélődések, pedig már saját gyermekkoráról szól. Nem sokkal később egy trilógia megírásába kezdett, amelynek versesköteteiben a létezőt akarta megmutatni hármas megnyilvánulásában, ezek: az emberiség, a rossz és a végtelen. A trilógia első része, a Századok legendája, amely nem hagyományos eposz, hanem "kis eposzok" változatos sora, s amelyek az emberiség haladását mutatják a múlt bűneitől a szeretet, a jóság és a harmónia felé. A második rész, A Sátán bukása csak töredék, a rossz uralmát mutatja be, de a Szabadság angyala végül jó útra téríti a Sátánt. És végül a harmadik, szintén befejezetlen rész, az Isten, a vallásokat mutatja be szimbolikus állatok formájában. Az 1840-es évek közepén Victor Hugo próbálkozott egy nagyobb könyvvel, amelynek A nyomor lett volna a címe, de ekkor még az emberi szenvedés, mint irodalmi téma volt fontos számára. A mű teljes és végleges változatban, a száműzetés időszakában 1862-ben készült el, ez A nyomorultak. Hugo ebben - az egyik legnagyobb és mindenki számára talán legismertebb regényében - megvalósította mindazt, amit a dráma keretei nem engedtek: ez a 'mindent mindenben'. Az emigráció ideje alatt Hugo még két regényt írt. Az egyik A tenger munkásai, amely a tengert járó Guernsey-szigetiek életét örökíti meg, míg a másik A nevető ember, amely a 18. századi Angliát mutatja be. William Shakespeare születésének 300. évfordulójára egy nagyobb esszét írt Shakespeare címmel. Példaképének, sőt mesterének tartotta a nagy drámaírót és a következőket mondta róla: "Shakespeare olyan, mint a tölgy, amely ezernyi apró, megszabdalt levelével mérhetetlen árnyékot vet." 1874-ben megírta utolsó regényét, az 1793 vagy a polgári háború, amely a jakobinus uralom évében játszódik.

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL: