Szeretek egy gyereket, s egy vén bolond vagyok

- Nagyapa? - Mi az? - Elmennék. - Hová akarod?
- Ahová tetszik. - Gyerünk. - Inkább nem megyek.
- Maradunk. - Nagyapa? - Mi az? - Lesz eső? - Remélem nem.
- Essen, akarom! - Miért, gyerekem? - Azért essen,
Hogy babom a kertben kihajtson. - Csak az Isten,
Ki esőt fakaszt. - Jól van, hát ő fakasszon!
- De mi lesz, ha nem akar? - De én akarom!
Ha játékom eltöröm, Isten akkor sem szól rám,
Így hát... - Igaz. Lehet, hogy haragszik tán,
De megvagyunk nélküle. - Az eső miatt? - Igen,
De jöjj, kérjünk egy kannát iziben,
S csináljunk jó esőt. - De hol? - Babod töviben.

Kéri Katalin fordítása

A PÁRIZSI NOTRE-DAME

E könyvének megírásával Victor Hugo növelte dicsőségét és népszerűségét, pedig maga a történet soványka: Esmeralda, a szép cigányleány egy daliás kapitányt szeret, őt viszont egy fondorlatos pap, meg a Notre Dame torz külsejű, de nemes szívű harangozója, Quasimodo. A pap féltékenységében megöli a kapitányt, s bűnéért az ártatlan lány lakol. Hiába segíti Quasimodo, hiába a csavargók ezrei, saját anyja adja akaratlanul a hóhér kezére. A leány bitófára kerül, s Quasimodo, miután letaszította a katedrális tornyáról a papot, a kivégzettek tömegsírjába zárkózik szerelmével. A hatalmas képek és az izgalmas epizódok teszik érdekfeszítővé a könyvet, mely máig is a legjobb francia történeti regény: valósággal életre kel a középkori Párizs, polgáraival, diákjaival, a csavargók és csepűrágók színes seregével, s a történet középpontjában a hatalmas katedrálissal, amely szimbólum és a cselekmény részese is egyben.

A NYOMORULTAK

Hőse Jean Valjean, egy becsületes fiatalember, aki kenyérlopás miatt sok évet tölt fegyházban, s mivel csupa gonosz ember van körülötte, ő is gonosz lesz. De amikor kiszabadul, egy püspök jósága a megbánás útjára viszi: ettől kezdve az emberek szeretete és megvetése irányítja minden lépését. Egy találmánya révén meggazdagszik, sok jót tesz, de a törvény üldözi, Párizsban kell rejtőzködnie kis védencével, Cosette-tel, egy prostituált árvájával. Cosette egy derék fiatalember, Marius boldog felesége lesz, s Jean Valjean magányosan hal meg. Ebben a műben szinte kaotikus gazdagságban egyesül a történelem, amely a waterlooi csatától az 1832-es felkelésig ível; a filozófia, amely a megbánás, vezeklés és megtisztulás útját mutatja; a szociológia, vagyis az elnyomott nép, amelyet félrevezetnek és megtipornak, meg egy hamis társadalmi rend, amelyben a volt fegyenc és az utcalány képviseli az erényt. Az izgalmas fordulatok, a különleges helyzetek és végletes jellemű szereplők a romantika egyik legnagyobb alkotásává teszik a regényt. Hugo minden szempontból teljességre törekedett, regényében a 19. század első fele enciklopédiáját adja. A kor nevezetes eseményeit (Waterlootól egészen a forradalom barikádjaiig) szinte leltárszerű pontossággal írja le. Eközben sort kerít arra, hogy beszámoljon e fél évszázad szinte valamennyi filozófiai eszményéről, problémájáról. Elmondja véleményét az anyaságról, ráirányítja a figyelmet a gyerekek szenvedéseire, tiltakozik a nyomor, a kizsákmányolás, a prostitúció, a részrehajló jogalkotás és az embertelen börtönviszonyok ellen. S mindezt hol csodálatos freskókban, hol hosszú eszmefuttatásokban, de mindig egy hatalmas epikus áramlás sodrában.

A NEVETŐ EMBER

A romantikus regény cselekménye a 17. század végén, Angliában játszódik. Ursus, a filozófus és bűvész, művelt költői lélek, nemes érzésű férfiú hű farkasa, Homo kíséretében lakókocsival járja az országot. Egy téli napon gyermeket talál, akinek a száját úgy megcsonkították, hogy szüntelen nevetni látszik. Mellette vak kislány üldögél. Ursus mindkettőt magához veszi, a fiúnak a Gwynplaine, a lánynak a Dea nevet adja. Mikor a gyermekek felnőnek, egymásba szeretnek. Közben kiderül, hogy a Nevető Ember egy lord fia, s el kell foglalnia helyét a lordok házában. Heves vádbeszédet mond az elnyomottak védelmében. Ez a regény csúcspontja. Gwynplaine eleinte megbotránkozást kelt vádjaival, de örökké nevető arca és a komor mondanivaló közötti groteszkség végül is bizarr nevetést vált ki a lordokból. Gwynplaine levonja a következtetést, utálattal hagyja ott a főúri pompát és hosszú távollét után visszatér szerelméhez, Deához, aki a karjai közt hal meg. A főhős bánatában a tengerbe veti magát.

VI. Ébredés (részlet)

A nap már komoran kezdődött. Sápadt fény derengett a kunyhóban. Jeges pitymallat. E halavány fény, mely gyászt valósággá formálja az éjszaka kísértetiesen bizonytalan körvonalú tárgyait, nem ébresztette fel a mélyen alvó gyermekeket. A kunyhóban meleg volt. Csöndesen pihegtek, egyenletesen hullámzó lélegzettel. Künn elállt a vihar. A derengő világosság lassan terjedt az égen, a csillagok elhalványultak, mint az egymás után kioltott gyertyák. Csak néhány nagy csillag küzdött a hajnallal. A tenger felől a végtelenség dalolt. A kályha még nem aludt ki egészen. A derengés nemsokára teljes világosság lett. A fiú éberebben aludt, mint a lány. Volt benne valami az éjjeliőrök természetéből. Az első sugárra, mely behatol az ablakon, felnyitotta szemét. A gyermek elfelejti álmában a világot: most félig kábultan hevert, nem tudta hol van, ki mellett, és nem is igen tűnődött rajta, álmos szemmel nézegette a felírást - Ursus, filozófus - kibetűzni nem tudta, hiszen nem tudott olvasni. Kulcs csikordult a zárban, a fiú felfigyelt. Az ajtó kinyílt. Ursus jött vissza. Feljött a lépcsőn, kialudt lámpával kezében. Ugyanakkor négy állati láb kapaszkodott fel a lépcsőn. Ursusszal együtt Homo is hazajött. A fiú ijedten rezzent össze. A nyilván kiéhezett farkas mohón villogtatta vakító fehér fogát. Megállt a lépcsőn, mellső lábát a kunyhó küszöbére tette, mintha szónok támaszkodnék a szószék szélére. A láda felé szimatolt, amelynek szokatlan lakói felkeltették figyelmét. Sötét teste feketén rajzolódott ki az ajtóból a reggel világosságában. Aztán felkapaszkodott, és bement a szobába. A fiú a farkas láttára kibújt a medvebőrből, és védőállásba helyezkedett a mélyen alvó kislány előtt. Ursus vissza akasztotta a lámpát a horogra, lassan leoldotta övét, s visszatette a polcra. Arca elmélyedő, szeme üveges volt. Látni való, hogy mély gondolatok foglalkoztatják. Végre megszólalt:

- Valóban boldog! Holott, igazán halott!

Leguggolt, egy lapát kokszot dobott a kályhába, és a tőzeget piszkálva morogta: - Nagy nehezen ráakadtam. Az ismeretlen rosszakarat két láb hóval fedte be. Homo nélkül - úgy lát az orrával, mint Kolumbus Kristóf az eszével - még most is ott mászkálnék a hóesésben, és bújósdit játszanám a halállal. Diogenész embert keresett lámpájával. Én asszonyt kerestem a lámpával. Őt gúny fogadta, engem a gyász. Milyen hideg volt. Megérintettem a kezét: mint a kő! Mily néma a szeme! Hogy is halhat meg valaki, ha gyermek marad utána! Nem is tudom, hogy férünk meg hárman ebben a bódéban. Szép dolog! Hát családos ember lettem. Egy fiú, egy lány.

Míg Ursus morgott, Homo letelepedett a kályha mellé. A kislány keze lelógott a ládáról, és a farkas nyaldosni kezdte, de oly szelíden, hogy a gyermek fel sem ébredt. Ursus odapillantott.

- Jól van, Homo. Én leszek az apja, te leszel a bácsija. - aztán bölcsen tovább piszkálta a tüzét, folytatva monológját:
- Örökbe fogadom. Úgy látszik, Homo is azt akarja. - Felállt.
- Szeretném tudni, ki felelős ezért a halott nőért. Az emberek? Vagy pedig ... - Maga elé nézett, de túl a mennyezeten, és halkan suttogta:
- Vagy te?
Meggörnyedt, mint valami teher alatt, úgy mondta:
- Az éjszaka rászánta magát, és megölte ezt az asszonyt.
Pillantása a fiú arcára esett, aki csak hallgatta. Ursus indulatosan rászólt:
- Mit nevetsz?
- Nem nevetek - mondta a fiú.
Ursus összerázkódott, néhány pillanatig mérőn nezett a fiúra; majd így szólt:
- Akkor szörnyeteg vagy.
A kunyhó belseje éjszaka olyan homályos volt, hogy Ursus még nem is látta a fiú vonásait. Most ráesett a fény a fiú arcára.
Ursus a fiú vállára tette két tenyerét, egyre figyelmesebben nézett arcába, és újra rákiáltott:
- Ne nevess folyton.
- Nem nevetek - mondta a fiú.
Ursus egész testében reszketett.
- Nevetsz, ha mondom.
Megrázta a gyereket - dühből vagy szánalomból talán -, és izgatottan kérdezte:
- Ki tette ezt veled?
Nem értem, mit tetszik mondani - felelte a gyermek.
- Mióta nevetsz így? - kérdezte Ursus.
- Mindig ilyen voltam - mondta a fiú.
Ursus a láda felé fordult, és halkan morogta:
- Azt hittem, ez a mesterség már megszűnt.
Halkan, hogy a kislány fel ne ébredjen, kihúzta a feje alól a párna gyanánt alája helyezett könyvet.
- Lássuk, mit mond Conquest - morogta.
Nagy fóliáns volt, puha bőrbe kötve. Hüvelykjével lapozta, megtalálta, amit keresett, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett:
- De Denanatis* ... Ez az.
És folytatta:
- Bucca fissa usque ad aures, gingivis, denudatis nasoque muricato, masca eris, et ridebis semper.**
- Igen, ez az.
Visszatette a könyvet a polcra, és tovább morgott:
- Ezt a történetet nem ajánlatos elmélyíteni. Maradjunk felszínesek. Csak nevess, fiam.
A kislány felébredt, nyomban sírni kezdett.
- No, dajka, nyújtsd a kebledet - szólt Ursus.
A kislány felült. Ursus levette a kályháról a palackot, és megszoptatta a gyermeket.
E pillanatban felkelt a nap az ég alján. Vörös sugarai betűztek az ablakon, és rávilágítottak a kislány arcára. A gyermek szemgolyói visszatükrözték a sugarakat. A szemgolyók mozdulatlanok voltak, a szempillák szintén.
- Lám-lám - morogta Ursus. - Ez meg vak.
...

*A levágott orrúakról.
**Füledig hasítják a szádat, csupasz ínnyel, megnyomorított orral maszk leszel, és mindig nevetni fogsz.

Németh Andor fordítása

KILENCVENHÁROM

Az író utolsó regénye, melyben a nagy Forradalom világát írja le, s amely a kommün ihletésére született. 1793-ban, a jakobinus uralom évében játszódik, részben Párizsban, de elsősorban Vendée-ben, ahol az arisztokraták és a papok vezetésével felkelés tör ki, és Hugo nagyon érzékletesen mutatja meg, hogyan harcolnak a félrevezetett parasztok elnyomóik érdekében, de azt is, hogy a forradalom érdeke parancsolóbb, mint az egyéni érzelmek. Az ellenforradalom vezére Lantenac márki túszként őriz három gyermeket, de amikor ezeket tűzhalál fenyegeti, szabadsága árán megmenti őket. A Konvent csapatainak parancsnoka, Gauvain a nagylelkűségre nagylelkűséggel válaszol és szabadon bocsátja a márkit. Árulásáért saját szellemi formálója, Cimourdin, egy volt pap ítélteti halálra, de amikor lehull a guillotine bárdja, Cimourdin főbelövi magát, mivel nem tudja túlélni szellemi gyermeke halálát. Hugo a történelmi hűségű, de romantikus pátoszú regényben összegzi életútjának tapasztalatait, és az általa megélt forradalmak - 1848 és 1871 élményeit.