Polgári családból származott, 15 éves korában árva lett. Már az iskolában lefordította az Aeneist, s élete végéig vonzódott az antik világhoz. Patikusinasként dolgozott Edmondsban. 1814-ben Londonban orvosi tanulmányokba kezdett, de félbehagyta, 1817-től csak az irodalomnak élt, s a görögség, az angol gótika és az olasz reneszánsz felé fordult. 1817-ben megjelent első verseskötete Versek címen. 1818-ban írta Endymion című szimbolikus elbeszélő költeményét, de értetlen fogadtatásban részesült. 1818-ban jelentkeztek először tüdőbaja tünetei, öccse is tébécében halt meg. Keats beleszeretett Fanny Brawne-ba, de anyagi és egészségi helyzete beárnyékolta kapcsolatukat, 1819 októberében mégis eljegyzést tartottak.

1819-ben írta Boccaccio nyomán az Izabella vagy a bazsalikomcserép című elbeszélő költeményét, majd a Lamiát, a Szent Ágnes- estét, a nagy ódákat, a Hyperion két változatát. 1820 júliusában jelent meg utolsó kötete, s ez a kritika elismerését is meghozta számára. Keats szerint a szépség minden probléma megoldása: a Szépség az Igazság és az Igazság a Szépség. Számára ez a szépség a görög szépséget jelenti, melyben az ember megnyugodhat, mert megtalálta a halhatatlanságot. Ezt fejezi ki az Óda egy görög vázához és az Óda a csalogányhoz. 1820-ban Olaszországba ment, hogy ott élje le hátralévő életét. Rómában hunyt el 26 éves korában, s ezt íratta sírkövére: Itt nyugszik valaki, aki a vízre írta a nevét. A felirat tévedett, Keats kora angol lírájának legkiválóbbja volt. Byron kultuszának hanyatlásával Shelley és az ő elismerése egyre nőtt, s ma a világirodalom legnagyobbjai között tartjuk számon. Levelei is értékesek, mély gondolatok és érzékeny, kritikai szemlélet jellemzik, s életének, fejlődésének megértéséhez adnak kulcsot. Magányos költő volt. Nem az életről írt, hanem a gondolatait írta le. Sokat olvasott. Fő témái: a halál, szépség, szerelem. Költészete ún. ORPHIKUS költészet, Orpheusz a mitológiában a köveket is meghódítja. Célja: az én kitárulkozása a kozmikus létbe. Úgy vélte: az az igazi költő, akinek nincs jelleme, mert ő átváltozik azzá, akiről ír. Verseit a legkiválóbb magyar fordítók ültették át nyelvünkre: Tóth Árpád, Babits, Kosztolányi, Radnóti, Vas István, Szabó Lőrinc.

Forrás: Irodalmi Lexikon