Művei

Álom és költészet - programadó szonettje, melyben megfogalmazza: "még nem lakosa a költészet mennyei birodalmának" de 10 évet kér az élettől, hogy teljesíthesse mennyei tervét, és egy nemesebb léthez emelkedjék, ahol megismeri a szív küzdelmét és gyötrelmeit.

Endymion - az első hosszabb műve, négy könyvből álló költői románc, melyet a tragikus végű ifjú költő, T. Chatterton emlékének ajánl. Képzelete költői képek, látomások, epizódok sokaságában vándorol. Előszavában megjegyzi, hogy fél a kritikától és az értetlenségtől. E félelme valóra is vált.

Lamia (1820) - szerelmi elbeszélés, mely görög forrásból merít: Lükeiosz női alakot öltve kígyónak bizonyul s a lány belehal a csalódásba. Tanulsága: a hideg gondolat érintésére elszáll a varázs.

Isabella (1820) - szerelmi elbeszélés, tárgya Boccaccio Decameronjából merít. Verselése: ottava rima. Maga hasonlítja történetét forrásához: "Ó a hajdani szép regény mivé lett, Mivé a dalnok egyszerű jaja." Hiányolja saját életművében az élettapasztalatot, a gondolatot.

Szent Ágnes este (1820) - szerelmi témájú verses elbeszélés. Központi gondolata: ellenséges külvilág és ifjú szerelem. Itt a történet a szerelmesek boldogságával ér véget.

 Ódái közül a négy legjelentősebb: Óda a csalogányhoz, Óda egy görög vázához, A melankóliáról, Az őszhöz.

Hyperon - a Titánokat felváltó olimposzi istenek történetét dolgozza fel. Elégedetlen maradt saját művével, ezért megírta folytatását.

Hyperion bukása: az álom - itt már saját személyében szólaltatja meg a költőt, aki azonosul a szenvedő emberiséggel.

Óda egy görög vázához

Ha rajtunk múlás üli már torát,
te megmaradsz s míg új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"A Szép: igaz s az Igaz: szép!" - sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"
(5.vsz. 6-10. sor)

(1829 - Fordította: Vas István)

Ha félelem fog el...

Ha félelem fog el, hogy meghalok
s nem aratom le termő agyamat,
s mint gazdag csűrök, teli könyvsorok
nem őrzik meg az érett magokat;
ha látom a csillagos éjszakán
a nagy regény ködös jelképeit
s érzem, hogy árnyait leírni tán
a sors mágikus keze nem segít;
ha azt érzem, te percnyi tünemény,
hogy többé majd nem nézhetek terád
s a gondtalan, tündér szerelmet én
nem ízlelem, akkor a szép világ

partján tűnődve állok, egyedül,
s Hír, Szerelem a semmibe merül.


(Ford.: Vas István)

Keats levelei
Richard Woodhouse-nak, 1818. október 27.*

1. Ami a költő természetét illeti (a költőknek arra a fajtájára gondolok, amilyen én is vagyok, ha egyáltalán költőnek hihetem magam, s melyet meg kell különböztetni a Worsworth-féle típustól, vagyis az ő önmagába merült magasztosságától, amely egyedi jelenség s külön kategória), arról annyit, hogy nem létezik - a költőnek nincs sajátos lényege - a költő minden és semmi. Nincs saját természete - éppúgy élvezi a fényt, mint az árnyékot - lényege az intenzitás, bármit szemléljen is, rútat vagy gyönyörűt, magasröptűt vagy alantast, gazdagot vagy szegényt, közönségest vagy emelkedettet. Egyforma gyönyörűség neki, hogy egy Jágót teremt-e vagy egy Imogent. Amitől az erényes bölcs visszahőköl, abban a kaméleon-költő igaz örömet talál. És nem árt vele, hogy épp oly szenvedéllyel vonzódik a dolgok sötét oldalához, mint ahogy a John Keats (William Hilton) fényest szomjúhozza, hisz fény és sötét egyaránt elmélkedésbe torkollik. A költő minden dolgok között a legkevésbé költői teremtmény, mert jellegtelen: állandóan más, állandóan feloszlik valami másban. A Nap, a Hold és a Tenger, a Férfi és a Nő meghatározott indulatai szerint viselkedik, ezért költői, változatlan attribútuma van - a költőnek nincs, nincs identitása - biztos vagyok benne, a költő a legköltőietlenebb Isten minden teremtménye közül. [...] Egy-egy vendégség után, hacsak nem saját képzeletem árnyaival voltam egész idő alatt elfoglalva, nem én vagyok, aki hazamegy: olyan mély benyomással van rám a társaság minden tagjának karaktere, hogy hatásukra megsemmisülök - s nemcsak a felnőttek közt - ugyanígy lenne egy gyerekszobában is. [...]

... De talán most sem a magam nevében beszélek, lehet, hogy valaki más lelkében élek épp, s ő szól a számból..... (Utolsó mondat a levél végéről.)

* Woodhouse (1788-1834) Taylor és Hessey irodalmi és jogi tanácsadója volt. Felismerte Keats tehetségét, és a költő halála után összegyűjtött minden Keatsre vonatkozó adatot egy életrajz számára. Ő rendelte meg Keats portréját Hiltontól, mely ma a National Gallery-ben, Londonban látható.  

Forrás: Nemzeti Tankönyvkiadó (1999)
(Válogatta, fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Péter Ágnes)