1842-ben született Párizsban. Ötéves volt, amikor anyja meghalt, az apa rövidesen újra megházasodott, és a fiút ettől kezdve az anyai nagyszülők nevelték. Az árva fiú magányosságát az olvasás és az imádság enyhítette. Apja, nagyszülei templomba járó buzgó vallásos lelkek voltak. A serdülő fiú áhítatosan járt misékre, lelkesen olvasta Béranger-t, és titokban maga is kezdett verseket írni. Ezeket nem ismerjük, mert amikor 24 éves korában 11, már érettnek minősített költeményét egy folyóirat közölte, a többit, az előzőeket a költő tűzre dobta. Érettségi után hivatalnokoskodott, majd egy hosszabb angliai utat követően angol nyelvtanár lett. Előbb vidéken, majd Párizsban tanított, kiegyensúlyozott életet élt. De még fiatalember volt, alig frissen diplomás tanár, amikor meghökkentette családját. Bejelentés nélkül megnősült. Egy szegény leányt, méghozzá német leányt vett feleségül. Nevelőnő, vagyis félig-meddig cseléd volt: német is, cseléd is, szegény is — csupa felháborító jelző egy francia polgárcsalád számára. Talán több is volt a lázadás, mint a szerelem. De törhetetlenül következetes volt, kitartott az asszony mellett akkor is, amikor már híres költő volt, akkor is, amikor egymást követték szép szeretők és reménytelen lángolások. Úgy látszik, az asszony méltányos volt férjéhez, hálás lehetett neki a társadalmi emelkedésért. Nyilván a férjet sem izgatta, hogy felesége hogyan él, amikor ő éppen más hölgy legyezőjére ír szellemes versikét (három ilyen legyezőre jegyzett kis költeménye maradt ránk). 1866-ban megjelent az az első vállalt 11 költemény. A "Parnasse contemporain" című folyóirat közölte. Számos jelentékeny francia költő indult a parnasszisták közt, sokan túl is léptek a parnasszizmuson. Azonnal sikere is volt az igényes olvasók körében. De rövid évek alatt Mallarmé is háta mögött tudta ezt az indulást a 11 verssel. Ő maga is csak első korszaknak tekintette fejlődésében. A következő években öngyötrő lassúsággal dolgozott ki néhány nagy költeményt. Igazi szimbolista világ-tükröztetések voltak, leghíresebbek a Herodias és Az egy faun délutánja. Mégse mindenki érti, hogy melyik célzás mire is céloz. A költő tudatosan halmozza a szavak és a képek többértelműségét. A többször átdolgozott, kiegészített "Herodias" teljesen sohase készült el. Töredékként adta végül is közre. Az "Egy faun délutánja" azonban tökéletes egész. Görög mitológiai környezetbe játszódó képzeletbeli történet a furulyázó faunról, aki el akarja érni a táncoló, kergetőző nimfákat, ámde ők elérhetetlenek. De ezt nem közölte a "Parnasse" - nem itt jelent meg, hanem külön díszes kiadásban Manet illusztrációival. 

Manet Mallarmé legjobb barátai közé tartozott. Az a szép hölgy, aki alighanem a legtartósabb szeretője volt a költőnek, hozzá szólnak azok a legyezőre írt versek, előzőleg Manet modellje és persze szeretője volt. A festő mutatta be, és az igéző és tüstént megigézett nő a festőtől átpártolt a költőhöz. Nem támadt harag közöttük, szokásos volt az ilyesmi a művészvilágban. Mallarmé szűk körben már az első jelentkezés óta megbecsült költő volt. A köréje gyűlőket lebilincselte nagy műveltsége és világos magyarázókészsége. Kedd esténként rendszeres fogadónap volt a lakásán. Fiatal írók, költők, néha festők is körülülték a tanár urat. Megbeszélték az irodalom, a művészetek ügyeit. Akármilyen lassan bővült az életmű, ha mégis megjelent egy új vers, már egyre szélesebb kör fogadta el példaképnek. Mestere volt a magát modernnek tudó és valló nemzedéknek. Amikor Verlaine meghalt, nem is lehetett mást vezérnek fogadni, mint Mallarmét. Most már valóban a költészet pápája volt. Azok is tisztelték, akik alig-alig értették verseit, azok is, akik nem is olvasták. Sőt azokra is hatott, akik csak azokat utánozták, akik Mallarmét utánozták. Ez már művészi útjának harmadik korszaka volt. Jellegzetes művei ebben a szakaszban azok a gondosan csiszolt szonettek, amelyeket egy-egy költő emlékére írt. Baudelaire, Edgar Poe mellett Théophile Gautier emlékét is a halhatatlanoknak járó tisztelettel ünnepli. Gautier kezdetben a romantika harcos ifja volt, idővel ő hirdette meg a "l'art pour l'art" esztétikáját, a politikamentes művészet hitvallását. Túl az ötvenedik évén, mint örökséget, rendezni kezdte költői életművét. Ez alkalom volt rá, hogy újra szóról szóra, sorról sorra megint átnézze, újraértékelje, amit egykor írt. Életműve mindössze egy vékony kötetnyi, 70 költemény és összesen 12 költemény prózában. 1894-ben nyugalomba vonult. 1898-ban, Valvins-ben halt meg. Halála után találtak néhány verset és néhány költeményt prózában. Ezeket hozzásorolták az eredeti — az általa összeállított — gyűjteményhez. Ilyen kis csomaggal is be lehet jutni a halhatatlanságba. Mallarmé az, aki "megcsinálja a szimbólum metafizikáját." (Komlós Aladár) Legendás műgonddal írt: szerinte egyetlen szót sem szabhat meg a véletlen egy versben. Ő alkotta meg a poésie pure-t, azaz a "tiszta költészetet", ami annyit tesz – az ő szavaival élve – hogy a versbe beleteszünk egy nagy adag homályt, ami által csak a kiválasztottak számára lesz érthető. Mallarmé tudatosan törekedett az érthetetlenségre: fölháborítónak tartotta, hogy minden "ágrólszakadt paraszt" megértheti a legnagyobb művészek gondolatait. Állítólag, amikor egy újságíró Verlaine temetésén el akarta kérni a gyászbeszédet, ezt mondta: "Várjon, hadd rakjak bele egy kis homályt!"

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL