Egy kisgyermek halálára

Mi is maradt belőle? A neve,
Hajának illata a hajkefén,
Egy micimackó, halott levele,
Egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom, és értelem,
Nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok,
Most angyal ő, ha vannak angyalok-
De itt lenn minden unt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK
(részletek)

...A barátság... az az emberi kapcsolat, melynél nemesebb nincsen anyától szült elevenek között. Érdekes, az állatok ismerik. Van állati barátság is, önzetlenség, segítőkészség... Az élőlények megszervezik a kölcsönös segítséget... néha nehezen küzdik le a segítségnyújtás akadályait, de mindig akadnak erős, segítő hajlamú lények, minden eleven közösségben. Száz és száz példát láttam az állatvilágban. Emberek között ritkábban láttam példát erre. Pontosabban, egyetlen példát sem láttam. A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és a hiúság mocsarába. A pajtásság, a cimboraság, néha olyannak látszik, mintha barátság lenne. A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket melyek hasonlítanak a barátságra. Aztán a magány elől is szívesen elmenekülnek az emberek mindenféle bizalmasságba, melyet legtöbbször megbánnak ugyan, de ideig-óráig azt hihetik, ez a bizalmasság már a barátság egy válfaja. Mindez persze nem az igazi. Az ember úgy képzeli, hogy a barátság szolgálat. Mint a szerelmes, úgy a barát sem vár jutalmat érzéseiért. Nem akar ellenszolgálatokat, nem látja valószínűtlen lénynek azt, akit barátjául választott, ismeri hibáit, s így vállalja, minden következménnyel. Ez lenne az eszmény. S csakugyan, érdemes-e élni, embernek lenni ilyen eszmény nélkül? S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?

... az ember hasztalan ismeri meg az emberi kapcsolatok igazi természetét, nem lesz bölcsebb semmiféle ismerettől. S ezért nincs is jogunk föltétlen igazságot és hűséget követelni attól, akit egyszer barátunknak fogadtunk, akkor sem, ha az események megmutatták, hogy ez a barát hűtlen volt.

Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék... Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar,...meg kell tudnia azt, amit indítóoknak neveznek. ... Csak az igazság adhat választ...

...lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.

Te megvetetted ezt a bizalmat és barátságot, mely felém sugárzott a világból, megvetetted, s ugyanakkor halálosan féltékeny voltál. Úgy képzelhetted – persze nem szavakkal képzelted ezt, csak homályos érzésekkel -, hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű...

A magányban mindent megismer az ember, s nem fél többé semmitől. Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság. De ha így láttál engem, tévedtél. Csak a féltékenység torzítása mutathatott engem ilyennek. Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést. Amit te isteni kegynek és adománynak éreztél bennem és körülöttem, nem volt más, csak jóhiszeműség... Talán ez a jóhiszeműség kényszeríttette az embereket, hogy érzéseket hozzanak elém, jóindulatot, mosolyt és bizalmat adjanak. Igen, volt bennem valami – múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogatlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. S csakugyan, abban az évtizedben... egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak...

Mert egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék. S mikor azt mondom, hogy ez a barátság egy napon elromlott, tudnom kell, csakugyan elromlott-e, s ha igen, mi és ki rontotta el? Mert különböztünk és mégis összetartoztunk, más voltam, mit te, s kiegészítettük egymást, szövetség voltunk, emberi egyezség voltunk, s ez nagyon ritka az életben.

Barátok voltunk... S meg kell ismerned most ennek a szónak teljes felelősségét. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért. S az önemésztő szenvedély sem tudja azt az emberi örömet nyújtani, amit egy szótlan és tapintatos barátság ad azoknak, akiket megérint erejével. Mert ha nem vagyunk barátok, te nem emeled reám a fegyvert akkor reggel az erdőben, a vadászaton. S ha nem vagyunk barátok, én nem megyek el másnap a lakásodra, ahová soha nem hívtál, ahol a titkot őrizted, a gonosz és érthetetlen titkot, mely megfertőzte barátságunkat.

...S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el, tagadtam önmagam előtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmes meglepetést és felfedezést: mi most is, még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, tönkretetted életemet, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit... s mindig barátom maradsz... Mert a barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot... talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogtatása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól. S a pillanatban, mikor a fegyvert felemelted, hogy megöljél, ez a barátság talán elevenebb volt közöttünk, mint bármikor elébb...

...a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.

Tudni kell, miért történt mindez? S hol a határ ember és ember között? Az árulás határa? Ezt kellene tudni. S még azt is, mi az én bűnöm mindebben?...

Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.
.........
Van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés... az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Ezért féltem a titoktól... közös titkunktól. Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság...  mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Ezért féltem a titoktól. Ezért egyezünk bele mindenféle megoldásba, az aljas, a gyáva megoldásba is – nézz körül az életben, s emberek között mindig ilyen félmegoldásokat találsz: egyik elmegy messzire attól vagy azoktól, akiket szeret, mert fél a titoktól, másik ott marad és hallgat, örökké vár valamilyen feleletre... Ezt láttam. Ezt éltem meg. Nem gyávaság ez, nem... az életösztön utolsó védekezése.

De nem akart semmit. Mert ő is valaki volt, a maga módján, női módon, őt is megsértették azok, akiket szeretett, egyik azzal, hogy elszökött egy szenvedély elől, nem volt hajlandó odaégni egy kötésben, melyről tudta, hogy végzetes, a másik azzal, hogy megtudta az igazságot, várt és hallgatott.

S mert mindenütt ott volt, ahol kellett, soha nem látták.
..........
Az emlékezés csodálatosan átszűr mindent. Nagy eseményekről kiderül tíz, húsz év múltán, hogy nem változtattak benned semmit. Aztán egy napon emlékezel egy vadászatra vagy egy könyv egyik részletére, vagy erre a szobára. A kályhából egyenletesen sugárzik a hasábfák melege, a gyertyafény imbolyog fejük fölött. Az ajtót becsukták mögöttük. Egyedül maradtak...

S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?

A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?...Mit akartál igazán?...Mihez voltál hűséges és hűtlen?...Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?...Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon., de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.
..........
Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.

Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.

Úgy képzelhetted..., hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű.

Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.
.........
Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, amíg célja van az életnek.

Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló. Mert mindig a "másfélé-t" szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában... tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik. S mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal.

Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor az sem fáj már.

A GARRENEK MŰVE (Zendülök + Féltékenyek.)

A Garrenek műve Márai Sándor főműve, az író szerint is legjelentősebb munkája. Nem volt új, nem volt teljesen ismeretlen alkotás. A szerző három korábbi művét, a harmincas években megjelent a Zendülők és a Féltékenyek, valamint a fordulat éve előtt félig megjelent a Sértődöttek című regényeit dolgozta össze benne egy újabban írt, a Sereghajtók címmel együtt tetralógiává, igazi regényciklussá. Ezúttal a nagy munka első két kötete került egy kötetbe.

Vannak ugyan, akik az Egy polgár vallomásai című önéletrajzot, vagy a stiláris szuperremekléseket (Szindbád hazamegy, Vendégjálék Bolzanóban) többre becsülik, a legtöbb kritikus azonban úgy véli, A Garrenek... az igazi, a legigazibb Márai-mű, az életműnek, az író legbelsőbb, legegyénibb mondandóinak legteljesebb összefoglalása. A polgárról, a polgári létről, mentalitásról, lényegről, a polgár archetípusáról szól benne Márai, egyszerre vallomásosan és szárazon, belső átérzéssel és elidegenítve, a polgár kvintesszenciáját szeretettel felmutatva és azt nyomasztó kritikával illetve, azt megdicsőítve és elmúlását kegyetlenül érzékeltetve.

A Zendülők a kamaszkor, a polgári kamaszkor regénye, így afféle "Előhang" is a tetralógiához. Az érettségi előtt álló négy fiú története, akik "bandába" tömörülve lázadnak nemcsak a felnőttek, de az egész világ ellen, akik nem elérni óhajtanak valamit, hanem a lázadás, a zendülés gesztusát akarják tökélyre vinni, l'art pour l'art teljességében felmutatni. A kamaszlélektant és irracionális kamasz-zűrzavart egyszerre szenvtelenül és ugyanakkor mélyen líraian ábrázoló művet méltán állították Gide vagy Cocteau legjobb ilyen művei mellé a kritikusok. (Gide maga is jobbnak tartotta Márai e munkáját, mint saját Pénzhamisítók-ját.)

A Féltékenyek már a felnőttek világát mutatja. Azon kamaszok osztálytársaiét, akik a Zendülők-ben szerepeltek. Ez már a Garrenekről szól. Az apa halálára hazatérő, egymással, az elhagyott szülővárossal, az apa életművével, és sorsképletével szembesülő Garren fiúkét és lányokét, akik számára kérdés az, ami az apa számára természetes és egyedül elképzelhető volt: a polgár és a művész létének harmóniája és antinómiája. E második mű a nagy Thomas Mann regényekkel, novellákkal tart rokonságot, és bár Márai nem lokalizálja kifejezetten a regényt, azért érezhetően a nagy magyar polgárvárosról, az író szülőhelyéről, annak atmoszférájáról, annak "szelleméről" van benne szó.
A magyar irodalom e klasszikus remekét (persze folytatásával együtt) - szívesen ajánlom az olvasók figyelmébe.   

Planéta
- dal-

A nagy ligetben május délután van
Vasárnap délután zenél a verkli
Mindenes Erzsi ünnepi ruhában,
Száz ránc szoknyában a ligetbe ment ki.
Kis, rút cselédke, - a hinták forognak
De jaj, egy kéz se nyúl itt Erzsiér!…
Dalol a vak, planétás öregasszony:
Planétát tessék háromér!.. Ötér!…

Vett Erzsi egyet – bátran odaállott
A keszkenőjét kibogozta szépen:
Háromért adjon egy olyan planétát
Had nézem már meg, hogy mi is áll nékem…
Barna lovag… hű szív… elmúltak évek
És Erzsi lassan megöregedett
S kis, bús cseléd szívében sír az ének
Régi május!… Planétát vegyenek!…

Egy késő ősznek hervadt délutánján
Mikor forgott a ringlispil s a verkli
Egy bús, öreg cseléd magányos-árván
Kopott kendőben a ligetbe ment ki.
A planétás asszony előtt megállott
És szégyenkezve, halkan így beszél:
Amit a múltkor itt háromért vettem,
Az rossz volt. Adjon most egyet – ötér!…