SZÁZ ÉV MAGÁNY

Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted.

Macondo, egy képzeletbeli, szinte meseszerű városka az őserdők mélyén - ez a Száz év magány színhelye, ahol a Buendiák évszázados történetét figyelemmel kísérhetjük. Az "ősszülők" és hat generáció küzdelme az emberi létért, harca a magány és a sivár, céltalan élet ellen - ez a regény cselekménye. Meseszerű, szinte mondába illő elemek sora népesíti be a család életét, a hagyományok születésének és megszűnésének lehet tanúja az olvasó. A városka felvirágzik, majd elpusztul, de a Buendiák sorsa lényegében változatlan, gazdagon vagy a nyomorral küzdve egyaránt a társtalanság, az egyhangúság ellen lázadnak, melyből a család minden tagja csak egy kivezető utat talál, a szerelem, a szenvedély megváltó lehetőségét. Az Aurelianok és José Arcadiók generációját mindig az asszonyok irányítják, ők teszik az életet emberivé és céltudatossá. Különösen maradandó emléke marad az olvasónak az "ősanya", Ursula alakja, aki egy évszázadon át igyekszik fenntartani a család békéjét és rendjét, aki magatehetetlenül és vakon is neveli a Buendiák különféle fogantatású utódait. Az eposzként hömpölygő mesében kipusztulnak ugyan a Buendiák, kihal a család, de megtalálja az utolsó Aureliano az emberi életet, az értelmes, tudatos élet elemeit, amelyben "az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély a világon."

Márquez regénye játékos és megrendült szemléje azoknak az emberi adottságoknak, amelyek gyönyörű seregével elűzhetnénk a magányt, s melyeket eddig még nem tudott igazán győzelemre vinni az emberiség. Könyvében úgy szeretnek - olyan eksztázissal, olyan hévvel - ahogy talán még egyetlen regényben sem. S még a gyűlöletük is valami ilyesmit sugall! A régi emberek, ősatyák, ősanyák "elferdült" energiái a valóság káprázataival. Az önpusztító erők, amelyek - megszelídülve - a világot fordíthatnák ki sarkából! Ez a regény (mint minden nagy mű) az ember metaforája, az élet hatalmas példázata. Szilaj, fantasztikumaiban is reális eposz a mértéktelen szerelemről és bánatról, a kifogyhatatlan emberi leleményről és a csillapíthatatlan sóvárgásról. A sokágú életről: egy család törzsében.

Márquez egy dél-amerikai család száz esztendejének történetébe sűríti mindazt a modern és tragikus tudást, amellyel megajándékozta íróit ez a kor; az emberről, az életről, a társadalomról való könyörtelen lírai tudást. Lírait mondok, mert a regény sajátossága éppen a lírába sűrített tapasztalat, a költészetté emelt epika. A legcsodálatosabb anyagnak, az emberi vérnek a hőskölteményét írta meg: a káprázatos átalakulásokat és az elkerülhetetlen ismétlődéseket. És micsoda tékozló tisztelete a nyelvnek! Fejezetnyi történetet "áldoz" fel az író, csak azért, hogy egy-egy mondata telítettebb legyen. Műve nyers és átszellemített, tréfás és zord, őserdő-burjánzású és vízesés-szavú. Többnyire ciklon módjára sodorja, pördíti az eseményeket, a mondatokat, s mégsem érezzük zsúfolónak. Ért hozzá, hogy néha pihentesse a képzeletünket, ért a csend művészetéhez. Humora-iróniája a legnemesebbek közül való. Old és sűrít, ítél és felment. A vágy és szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk ily gyönyörű sorokat, mint ennek a regénynek a lapjain. Az örökké visszatérő, gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemben Márquez a magány és a reménytelenség ellenszerét találja meg, s ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává. A végzet erejével a cselekvő akaratot szegezi szembe. Bármiképp is dől el a párbaj, csak egy a fontos: az ember merje vállalni a küzdelmet.

Az egyetlen igazi veszély: a magányosság. Igazán csak az elreteszelt ajtók és a zárt szívek veszélyesek. Amire Márquez figyelmeztetni akar: minden eszközt jónak kell találnunk, ami együtt tartja az embereket. Ezen az úton - Márquez regényében - a nők igazodnak el legkönnyebben, ők terelik rá újra meg újra a hatalomvágyba belegabalyodott férfiakat. A férfiak bámulatos energiájuk és akaraterejük ellenére törékeny gyermekeknek tűnnek, képtelenek arra, hogy elviseljék álmaik szertefoszlását, de erőfeszítéseikben fellelhető a hősiesség legfőbb eleme: a teljes odaadás. Márquez legizgalmasabb leleménye ez: ahogy antipatikus hőseit éppen antipatikus voltuk tragikumában láttatja esendő, részvétre érdemes embernek. Voltaképpen minden Márquez-hős ilyen angyalba oltott ördög, ördögbe oltott angyal - csupán angyali-ördögi tulajdonságuk keveredési aránya különbözteti meg őket egymástól. A jellemalkotásnak ez az ambivalenciája teremti meg a márquez-i epika összetéveszthetetlen atmoszféráját, a márquez-i iróniát, amely Thomas Mann-éval rokon, meg az időnek azt a fölényesen szabad, szuverén kezelését, amely szintén a Thomas Mann-i epika csúcsteljesítményeivel (a József tetralógiával vagy a kisebb terjedelműek közül A kiválasztottal) állítható párhuzamba. De Márquez nemcsak megismétli Thomas Mann remekműveinek csodáját: roppant szintézisben egyesíti is a mítosz teremtését és racionális magyarázatát.

A nemzetközi kritika szerint századunk egyik legnagyobb remekműve a regény: Márquez ezért a művéért irodalmi Nobel-díjat kapott. 

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői

A BÖLÖMBIKÁK ÉJSZAKÁJA

Garcia Márquez novelláinak világa szinte visszavezet regényeibe: az a valóság, melynek a Száz év magány szintézise volt, elbeszéléseiben visszabomlik alkotó elemeire. Ugyanazok a motívumok vándorolnak az egyes művekben, hol módosulva, hol változatlanul, ismerősek a hősök (noha nevük olykor változik) s a leggyakoribb színhely is a titokzatos falu, Macondo. A kötet címadó elbeszélése az író első novellája, ahol már a későbbiekben tökéletesedett sajátos hangvétellel, a képzeletbeli világ és a valóság költői összefonódásával találkozunk. A Művirágok, a Montiel özvegye, a Baltazar csudálatos délutánja eseményeikkel, hangulatukkal mintegy a Baljós óra vázlatának, magvának tekinthetők. A Száz év magány világába vezetnek az Egy szombat délutáni nap, a Mamá Grande temetése című elbeszélések. Másutt a regény hősei tovább élnek az elbeszélésekben, történetük folytatódik. Az elbeszélések híven tükrözik az írónak a nagy regény utáni út- és témakeresését is, noha hangulatukban ugyanazt a sajátos élményvilágot tükrözik. Az elbeszélésben a sejtetés helyett néhol a mesélés dominál. Az író sajátos borzalmaiban is elbűvölő világa - bármerről is közelíti az olvasó - maradandó élményt jelent.  

SZERELEM A KOLERA IDEJÉN

A század első évtizedeiben játszódik ez a pazar, cselekményes, lírával és izgalommal teli regényesemény, három fő figurával a történések élén. Juvenál Urbino doktor, a klasszikus (polgári) értelmiség legszebb embertípusai közé tartozik: tudás, fölényes életvitel, kiegyensúlyozottság, hit, erény tartja egyensúlyban a nem mindennapi drámákat elviselni képes egyéniséget - ő az, aki a címben is szereplő kolerával szembeszáll, nem is sikertelenül. Florentino Ariza, a másik férfi szereplő sokkalta nagyobb titkok és bonyodalmak letéteményese: postai kistisztviselő, költő és erotomán, aki képes egy életen át kalandozni, párjait cserélgetni, várni, hogy életének gogoli köpenyéből végül is elővarázsolja a boldogságot, az áhított nagy szerelmet. Különös paradoxon, hogy amikor már vén, furcsa, roncs teste van, akkor lesz az övé az élet "koronája". Ez a jutalom pedig mindkét férfi számára Fermina Daza, aki diáklány korában szerelmeskedik össze Arizával, de később, egy életen át Urbino professzor hűséges felesége és gyermekeinek anyja lesz, ám férje halála után - s ez a "kolerás szerelem" végső kimenetele - a hajdani jegyessel borul össze, immár idős asszony adja át magát a koros férfinak. Miután pazar, nemegyszer színesen lobogó erotika is áthatja a latin-amerikai író ábrázolását, az olvasó azt is élvezheti a regényben, hogyan kell nemesen, igényesen Érosz tartományairól írni, hogy abban pornográfiának nyoma sincs. A "love story" sokakat érdekel, a szöveg nem túl "bonyolult, modern", mégis igen értékes próza. 

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői

A SZERELEMRŐL ÉS MÁS DÉMONOKRÓL

A hír ott volt a főoltár harmadik fülkéjében, az evangéliumi oldalon. A kőlap az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből. Az építésvezető meg a körülötte lévő emberei egyben akarták kihúzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyermekkoponyához. A (...) a rücskös salétrom marta kőlapon csak a keresztnév volt olvasható: Sierva María de Todos los Ángeles, a földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt. Az építésvezető egy cseppet sem csodálkozott rajta: elmagyarázta nekem, hogy az emberi haj a halál után is tovább nő, havonta egy centimétert, így tehát a huszonkét méter nagyjából kétszáz évnek fele meg. Nekem viszont nem tűnt hétköznapinak a dolog, mert a nagyanyám gyerekkoromban mesélt nekem egy tizenkét éves márki lányról, akinek olyan hosszú volt a haja, hogy úgy húzta maga után, mint egy menyasszonyi fátylat, és aki egy veszett kutya harapásába halt bele: a Karib tenger partvidékének falvaiban csodatévő szentnek tisztelik. Abból a feltevésből elindulva, hogy a kripta az övé lehet, megtudtam írni az aznapi cikkemet, és ez a könyv is abból született.

A Nobel-díjas kolumbiai író ebben a regényében egy márki lány történetét beszéli el, aki tizenkét éves korában egy veszett kutya harapásába halt bele. Sierva María de Todos Ángeles, akinek a szülei fogadalmat tettek Szűz Máriának, hogy addig nem vágják le a haját, amíg férjhez nem megy - így olyan hosszúra nőtt, hogy elbotlott volna benne, ha nem fonják be naponta, és hajfonatait nem tekerik a feje köré -, az örökös szeretetlenség légkörében tölti a napjait. Apja, a mihaszna márki, aki naphosszat a narancsfák árnyékában lévő függőágyban hever, s felesége, az egykori szilaj, mesztic szépség születésétől kezdve együttesen gyűlölik a kislányt, mivel természete ellentétes az övékével. A törékeny és félénk, fehérbőrű, szelíd, kék szemű, csillogó hajú kislány szinte egyáltalán nem érintkezik szüleivel; a rabszolgákkal barátkozik s éjszakáit is ócska viskókban tölti. Ama végzetes nap után azonban, amelyen egy fehér foltos veszett kutya megharapja Sierva María bokáját, megváltozik szülei magatartása. Az esemény vélhetően tragikus kilátásai felrázzák a márkit tespedtségéből. Lányukat a ház egyik legszebb szobájába költözteti, s folytonosan elhalmozza figyelmességével. Egy napon azonban a püspök kihallgatásra hívja, majd megparancsolja neki, hogy Sierva Mariát helyezze el a kisváros határán lévő Santa Clara-kolostorban, azaz "az élve eltemetés épületében", mivel betegségét az ördög mesterkedésének tartja. Sierva María - a márki legnagyobb fájdalmára - itt tölti életének utolsó napjait, ám mielőtt még végleg eltávozna az élők sorából, megadatik neki, hogy megismerje a szerelem misztériumát egy megtévedt pap, Cayetano Delauraatya Személyében. Mágikus világú, hagyományos prózatechnikával készült, felemelő könyv.

AZÉRT ÉLEK, HOGY ELMESÉLJEM AZ ÉLETEMET

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga a másikra felülről lenézni, amikor annak talpra állni nyújt segítő kezet.

Ha Isten egy darabka életet adna nekem, egyszerű ruhát öltenék, karomat kitárva a nap felé fordulnék, és fedetlen hagynám nemcsak testemet, de lelkemet is.

Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni. - Ezzel a mondattal indítja útjára a Nobel-díjas Gabriel García Márquez hatalmas regényfolyamát a saját életéről. Ez a könyv az első harminc évének története, 1927-től az ötvenes évek közepéig.1950-ben az akkor huszonhárom éves újságíró Gabriel García Márquezt felkeresi édesanyja, hogy tartson vele az észak-kolumbiai Aracatacába, eladni a nagyszülői házat. Az utazás élményei adják a kezdő lökést a visszaemlékezéshez. Megismerhetjük a kis Gabo gyermekkorát és serdülő éveit, a nagyszülőket, akik nem kisebb szerepet kaptak a márquezi regényvilágban, mint a Száz év magány José Arcadiója és Ursula Buendíája. A szerző idegenvezetésében csodálhatjuk meg Macondo, vagy Aracataca utcáit és házait, a banánültetvények munkásait, valamint a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején nagy hatású alakjainak ihletőit. A gyemek kor után pedig a bogotai tanulóévek következnek, a jogi kar, az újságírás és az elkerülhetetlen politika. Részlet a könyvből: Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház:- Fiú! Fiú! - És rögtön utána, mint a félrevert harang: - Rumot, mert megfullad! A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet, aki ettől majd feléled talán. Juana de Freytes kisasszony, akit a Gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet. Olegariónak kellett volna elnevezniük, mert szent Olegario napja volt, de senkinek sem volt a keze ügyében a szentek könyve, így aztán gyorsan megkereszteltek az apám első nevére, a második meg José lett, az ács neve, mivel ő Aracataca védőszentje, és mivel március az ő hónapja. Juana de Freytes kisasszony egy harmadik nevet is javasolt annak emlékére, hogy világra jöttöm meghozta az általános megbékélést a családok és barátok között, de a hivatalos keresztelésemkor, három év múlva kiállított okiratba elfelejtették beírni: Gabriel José de la Concordia.