Karácsonyi mese - részlet
I

A magas falak fölé emelkedő vékony platánfa próbált levegőhöz jutni az iskolaudvaron, ahova éppen kiengedtek minket. Ezen a napon azonban Garouste úr síphangjára nem a megszokott zsivajjal válaszoltunk, ahogy egyébként a szünetekben szoktunk. A Fiú születésének előestéjén voltunk. Aznap arra ítéltek bennünket, hogy ködben sétáljunk a külvárosi sárban, így olyan fáradtak voltunk, amilyen fáradtak csak hétéves fiúk lehetnek tizenöt kilométerrel a lábukban. A kollégisták papucsba bújtak. A többiek a kijárat felé fordulva várták, hogy értük jöjjenek, és kiszabadítsák őket mindennapos börtönükből. Nem túl nagy étvággyal haraptam bele egy kiflibe, lélekben már máshol jártam, a karácsonyeste misztériuma foglalkoztatott, melyben hamarosan elmerülhetek, az örök érvényű szertartás gondolata. A fogadószoba ajtaja mögött kell majd várakoznunk, míg meggyújtják a betlehemi jászol gyertyáit... Mama így kiált majd:

- Bejöhettek!

Mi pedig beszaladunk a szobába, mely egyedül e zen az estén kel életre. A parányi lángok odavonzanak bennünket a gyermeket körülálló pásztorok és állatok kis csoportjához. A lámpácska, mely Heródes csomagolópapír hegycsúcsra épült palánkvárában ég, titokzatos és tiltott ünnep illúzióját kelti bennünk. Térden állva énekeljük a kedves kis dalt:

Istálló volt a szállása,
Szalma volt a fekhelye,
Istálló volt a szállása,
Isten oda alá szálla.

Isten leereszkedése a lelkünkbe hatol majd... A jászol mögött lesz mindegyikünk számára egy ajándékcsomag és egy levél, melybe maga Isten írta be fő bűnünket. Már el is képzeltem a lakatlan szoba mélységes sötétjét a jászol körül: egyetlen tolvaj sem tarthatta vissza többé a lélegzetét az alkóv és az ablakok levélmintás függönyei mögött. A falakon a halott emberek arcképei az örökkévalóság mélyéről hallgatják vékony hangunkat. Aztán este lesz, és a gyermek elalvás előtt még egy utolsó pillantást vet vasalt orrú cipőjére, összes cipője közül a legnagyobbikra - arra, amelyik a kandalló hamujában részese lehet annak a titoknak, amit minden karácsonykor mindhiába próbálok leleplezni. Az alvás ugyanis olyfajta zuhanást jelent, amit egyetlen gyermek sem kerülhet el. Így hát előre átéltem ezt az áldott estét, fejemet a kapu felé fordítva, amelyen hamarosan belép a szobalány. Kezdett alkonyodni. Bár még négy óra sem volt, izgatottan vártam, remélve, hogy előbb jönnek értem. Hirtelen üvöltözés hallatszott az udvar egyik sarkából. Az összes gyerek kiabálva rohant oda:

- Kislány, kislány!

A kis Jean de Blaye-nak hosszú, göndör hajfürtjei miatt kellett kiállnia a kínzatást. Lányos fürtjei kivívták a leborotvált fiúfejek megvetését. Csak én csodáltam őket titokban, mert a kis Lord Fautleroy hajfürtjeire emlékeztettek, akinek imádtam a történetét, melyet a Saint Nicolas 1887-es számában olvastam. Ha kedvem támadt elérzékenyülni és sírni, elég volt rápillantanom az anyja karjában ülő kis Lord képére, s elolvasni a képaláírást:

- Igen, mindig is édesanyja volt a legjobb, legmeghittebb barátja...

Ám a többi gyerek nem ismerte a Saint Nicolas 1887-es számát, s nem tudták, hogy Jean de Blaye hasonlít a kis Lordra, így aztán kínozták. Én pedig gyáván távol maradtam az egésztől, annyira gyengének éreztem magam. Ezen a napon mégis megdöbbentem, hogy a falka nemcsak azt kiabálja: "Kislány, kislány!", hanem más szavakat is, amiket először nem is értettem. A fal mellett osontam oda, hogy magamra ne vonjam a kíméletlen bandavezér figyelmét, aki Jean de Blaye esküdt ellensége volt. Campagne-nak hívták, két évvel idősebb és egy fejjel magasabb volt nálunk, valóságos óriás a szemünkben, csaknem isteni erővel megáldva. A gyerekek körbeállták Jean de Blaye-t, és ezt kiabálták:

- Elhiszi! Elhiszi! Elhiszi!
- De mit hisz el? - kérdeztem egyik osztálytársamtól.
- Elhiszi, hogy a Jézuska jön le a kandallóból...

Gondolkodás nélkül rávágtam:

- És?

De társam közben újra üvölteni kezdett a farkasokkal. Még közelebb mentem: Campagne megszorongatta a kis de Blaye csuklóját, miután jól a falhoz nyomta.

- Elhiszed, igen vagy nem?
- Fáj!
- Valld be, és elengedlek...

Erre a kis de Blaye hangos és erőteljes hangon, mint egy hitét megvalló mártír, így szólt:

- A mama mondta, a mama nem hazudik.
- Halljátok? - üvöltötte Campagne. - A kisasszony mamája nem hazudik!

Alázatos nevetésünk közepette Jean de Blaye megismételte:

- A mama nem hazudik, a mama nem csapott be engem... - E pillanatban észrevett, és hozzám fordult:
- Frontenac, te nagyon jól tudod, hogy igazat mondok. Az előbb beszélgettünk erről séta közben!

Campagne felém fordult, én pedig hebegni kezdtem kegyetlen macskaszeme láttán:

- Csak azért csináltam, hogy gúnyt űzzek belőle...

A hétéves kor a gyengeség, a gyávaság kora. Ekkor Garouste úr közeledett felénk, a banda szétszéledt. Indultunk felöltőinkért és táskáinkért.
Jean de Blaye utolért az utcán. A szobainas, aki hazakísérte, szívesen szegődött a szobalányom társaságába.

- Tudod jól, hogy igaz... csak megijedtél Campagne-tól, ugye? Csak mert megijedtél tőle?

Zavarba jöttem. Tiltakoztam az ellen, hogy megijedtem volna Campagne-tól... Nem, nem tudom, hogy igaz vagy sem... Végül is az egésznek nem sok jelentősége van, hiszen megkapjuk a játékot, amit kértünk... De honnan tudta a Jézuska, hogy Jean ólomkatonákra és szerszámosládára vágyik, én pedig játék istállóra és játék farmra?... És hogy lehet, hogy a játékok a Magasin Universel Áruházból valók?

- Ki mondta ezt neked?
- Láttam tavaly az árcédulákat...

Jean de Blaye ugyanazt ismételgette: - Ha egyszer a mama mondta...
Éreztem, hogy megzavartam.

- Figyelj, mondtam, ha úgy döntenénk, hogy egyáltalán nem alszunk, akkor csak meg kellene gyújtani a gyertyát, fogni egy könyvet vagy beülni egy fotelbe a kandalló mellé, hogy biztosan ébren legyünk, mire megjön...
- A mama azt mondja, ha nem alszunk, nem jön el...

A boltok fényesen ragyogtak a párától nedves járdákon. A Cours des Fossés sétálóutcát ellepték az árusok bódéi. A gázlámpák megvilágították a rózsaszín cukorkákat, s kedvünk támadt beléjük kóstolni, mert túl rossz minőségűek voltak ahhoz, hogy vásároljunk belőlük.

- Úgy is tehetnénk, mintha aludnánk...
- Akkor tudni fogja, hogy csak úgy teszünk, mert ő mindent tud...
- Igen, de ha a mama az, ő elhiszi majd, hogy alszunk.

Jean de Blaye megint rákezdte: - Nem is a mama az!

Elértünk az utca sarkára, ahol el kellett válnunk a téli szünet végéig, Jean ugyanis másnap vidékre utazott. Könyörögtem neki, hogy ne aludjon majd el karácsonyeste, én pedig elszántan készültem nyitva tartani a szememet. Majd elmeséljük egymásnak, mit láttunk... Megígérte, hogy megpróbálja. Utána néztem. Néhány másodpercig még láttam a vállán himbálózni hosszú göndör lánytincseit, azután kicsiny árnyéka eltűnt az esti ködben.

Szávai Dorottya fordítása 

Csók a leprásnak

A francia irodalom halhatatlanjai közé számító szerző művei szinte mind az emberi esendőség és a kegyelem különös találkozásairól, küzdelméről, sokszor paradox győzelméről vagy bukásáról ír. Senkihez nem hasonlítható látásmódja új értelmet adott a "katolikus irodalom" megnevezésnek. 1922-ben "Le Baiser au Lépreux" címen jelent meg első jelentős műve, mely magyarul először 1936-ban "Könyörületes csók" címen látott napvilágot. Most, közel hetven év elteltével Svecz Éva avatott, új fordításában "Csók a leprásnak" címen adja közre a Tinta Könyvkiadó.

Fekete angyalok

Az ismert francia író romantikus, drámai szemléletű regényének hősei az emberélet mocskában, bűneiben fetrengő, gyötrődve lelkiző lények, akiknek szemérmesen elhallgatott, s inkább csak sejtett "gonoszságánál", paráznaságánál csak egy dolog erőteljesebb: az író ideologikus hite, hogy ártatlan, megváltásra váró gyermeki lelkek. A regény főhősének, Gabrielnek (szélhámos, ledérek kitartottja, zsaroló, s végül egy prostituált gyilkosa) gyönyörű arcát, termetét szeretik meg a regény nőalakjai, ezek a szenvedésre, önfeláldozásra született asszonyok, hogy végül a falu ifjú papjával és Gabriel középszerű gazdászfiával együtt a lelkéért álljanak csatasorba. A haldokló, ám a gyónás révén a gyilkosság lelkiismeret-furdalásától is megtisztult, megbékélt hős betegágyánál a vad szenvedélyek végül elcsitulnak. Ebben a regényben is jelen van Mauriac állandó témája: a polgári világ rajza és a szenvedélyeivel harcoló emberi lélek árnyalt elemzése.  

A SZERELEM SIVATAGA
(Anyaisten + Viperafészek + A kis idétlen)

Mauriac hatalmas és sok műfajt felölelő életművéből már a korabeli kritika is kisregényeit emelte ki, mint a legmaradandóbb, feltehetően klasszikus alkotásokat. Mára ez a vélekedés megszilárdult és általánossá vált. A kötet éppen azokat a Mauriac-regényeket tartalmazza, amelyek fenntartják a szerző halhatatlanságát - a drámai, konfliktusokra épülő lineáris szerkesztésmód, a realista képszerűség, a tiszta és árnyalt stílus, valamint a zeneiség és a rejtett líraiság okán.

Mind a négy kisregény (Anyaisten; A szerelem sivataga; Viperafészek; A kis idétlen) tulajdonképpen kamaradarab, pontosabban prózába és regényformába öntött Racine-i dráma: kevés szereplővel, egyetlen - nagyobbrészt csak hatásaiban tetten érhető - cselekménnyel, óriási lelki küzdelmekkel és vívódásokkal, amelyek értelme és mibenléte csupán a mű vége felől érthető-értelmezhető, valamint elemi erejű líraisággal és szenvedéllyel. Az anya, aki épp túláradó szeretete, szinte szerelme révén válik kedves gyermeke sorsának megrontójává; a fiú, aki apjával vetélkedik, az egyikük számára sem oly fontos, ám éppen a vetélkedés miatt végzetessé váló nőért; a haldokló családfő, aki iszonyú bosszút készült állni betegágyát körülvevő szerettein; végül a "kis idétlen", akinek az idilli családi élet válik pokollá - a kötet mind a négy regénye tulajdonképpen rettentő tragédia, de a lehető leghétköznapibb, a Bordeaux környéki nagypolgárság életformájának banalitásait tükröző díszletei előtt. A regények mindegyikének titokzatos, misztikus aurája is van: nemcsak emberek küzdenek bennük egymással és a kikerülhetetlen tragédiával, valamiképp a gonosz és a kegyelem harca is lejátszódik a művekben, anélkül, hogy a szerző misztikussá vagy egyháziassá, legkevésbé kegyessé válna.

De Gaulle - életrajz

A huszadik század egyik legismertebb politikusa volt de Gaulle. Pályafutását katonatisztként kezdte, a páncélos-hadviselés egyik legnevesebb szakértőjének számított, de a második világháborúban bebizonyította, hogy annak nemcsak elméletét, de gyakorlati alkalmazását is mesterfokon képes űzni. Franciaország bukása gyökeres változást hozott pályafutásában. A vereségbe belenyugodni nem tudó tábornok hirtelen a nagypolitika sűrűjében találja magát, és élete hátralévő részében ezen a területen tevékenykedik. Változatos, sokféle módon értelmezett és magyarázott életútját mutatja be Mauriac könyve.