1799. június 6-án született Moszkvában, nemesi családban. Apja franciául írogatta verseit, míg nagybátyja, akinek jóvoltából Puskin már korán megismerhette Karamzint és Zsukovszkijt, az orosz irodalom jeles képviselőit, ismert költő volt. Anyai ágról Puskin Nagy Péter afrikai származású testőrének volt leszármazottja. Gyermekkorát azonban nem annyira a család légköre befolyásolta, hanem a líceumnak, a Carszkoje Szelónak a szellemisége, bár dajkája és annak népi kultúrája iránt érzett szeretetét költői emlékezete mindvégig megőrzi. Ahogy a bajtársiasságnak, a becsületnek, a szabadságszeretetnek a szellemét is, mely líceumbéli kapcsolataiban, egyik-másik tanárának a hatására, de főként a napóleoni győztes csatákból visszatérő sebesült gárdatisztek látványa nyomán ver gyökeret benne. E hősiességnek az ifjú Puskin a vers halhatatlanságával kívánt megfelelni. 15 éves, amikor az orosz klasszicizmus mestere, Gyerzsavin "költővé avatja". A dekabrizmussal is a líceumban "ismerkedik meg", s annak eszmeiségét hordozzák a tanulmányainak befejezése és a külügyi szolgálat megkezdése (1817) után írt versei (Óda a szabadsághoz, Csadajevhez). A hazafiasságnak, a hősiességnek és a szabadságnak az érzülete megelőzi a költészet, a szerelem és a boldogság iránt érzett személyes vágyakozását. Politikai versei, cárellenes szatírái "hivatali áthelyezéséhez", majd száműzetéséhez vezetnek. Jekatyerinoszlávot a Kaukázus és a Krím vidéke, majd Odessza és Kisinyov követi (1820-24).

A romantikus életérzés, a hős belső világának és a vad természetnek az összhangja, a lélek korai öregsége, az otthontalanság és kiábrándultság vetül rá a folyton úton lévő hős alakjára A kaukázusi fogoly és A bahcsiszeráji szökőkút című poémákban és a Cigányokban 1824-26 is. A Cigányok című romantikus poémában Puskin a kiábrándultság témájával társítja a menekülő hős alakját, aki a fojtó civilizációból a természeti népek között véli megtalálni önazonosságát. Aleko a cigányok közé megy: lelkének nyugalmát kívül, s nem belül keresve. S bár lázadása jogos, kiderül, hogy eszménye mellé észrevétlenül beépültek természetébe annak a világnak a hívságai és önzése, amelyet pedig magától ellökött. A cigánylány szerelmét mindörökre kisajátító hős önbíráskodása folytán éppen eszményképeinek ítéletében ismeri fel saját gyökereit. A romantikus és utópisztikus társadalombírálatnak az életképtelenségére, melyet maga az elvonulás is sejtet, a hős teljes kudarca teszi föl a koronát. Mihajlovszkojéban a magánynak, az elmélyülésnek, az önmegfigyelésnek és az alkotásnak az esztendei peregnek. Itt születnek a népi hiedelmekből, álmokból, merengésekből szőtt versei (Dajkámnak; Előérzet stb.), de a Borisz Godunov című dráma is. A Borisz Godunov című dráma áttételesen kapcsolódik ahhoz a vitához, amelyet a mérsékelt és radikális dekabristák folytattak a romantikus elitértelmiség népet nem értéséről s a rabszolgaszellemről. Korhűség és politikai időszerűség kapcsolódik egybe a tragédiában, melyben a történelem a nép belső világának megértését teszi lehetővé: azaz a múlt mint a jelen megértésének eszköze játszik szerepet Puskinnál. A népellenes hatalom sorsa mellett az erőt és gyöngeséget is fölmutató tömeg "politikai vaksága" s ösztönös iszonyodása a rossztól hiteles arculatot ölt. A zsarnokgyűlölő dekabristák forradalmi kísérlete után, amikor Oroszország már nyíltan is a titkosrendőrség markában van, Puskin számára nyilvánvaló, hogy a nemzeti lét minden ereje az irodalomban összpontosul. Puskin száműzetése idején, 1823. május 3-án, Kisinyovban kezdte írni a Jevgenyij Anyegint, s 1830. szeptember 25-én fejezte be Bolgyinóban. Egy évvel később illesztette művéhez a címszereplő levelét. Az Anyegin verses regény. Az 1830-33 között írt kistragédiái (Mozart és Salieri, Kővendég, A fukar lovag, Lakoma pestis idején) és a Belkin elbeszélései új korszak kezdetét jelzik. Az előbbiek a pusztulás tendenciáinak és a magát mindig újjászülő életelvnek az összecsapásaiból építkeznek tematikailag. Az utóbbiakban a prózaíró Puskin az elbeszélő Belkin alakjával és az elbeszélők szövevényes rendszerével nyit meg távlatokat az orosz próza előtt. 1831-ben feleségül veszi Natalja Nyikolajevna Goncsarovát, az alig 18 éves "ünnepelt udvari szépséget" (Szerb), akiről azonban kiderül: nem a családi béke letéteményese. Puskin méltatlan hivatalnoki munkát végez, hogy újdonsült asszonyának megszokott életszínvonalát biztosítsa. A 30-as években a népköltészet felé fordul: népmeséket ír, s megidézi a mondák motívumait Sztyenka Rázinnak, a parasztvezérnek az alakjában. A politikai gyámkodás és ellenőrzés közepette írja (1833-1836) A bronzlovas című poémát, melyben valóságos vízió keretében teremt embernélküli világot az árvíz mint természeti hatalom és Nagy Péter tevékenysége mint társadalmi hatalom között, mely utóbbit a Néva hídjai, kőoroszlánjai szimbolizálják. Köztük döbben rá hirtelen a fenyegetett kisember egész életének sorsszerűségére. Ekkor születnek legjobb prózai művei (A pikk dáma; A kapitány lánya) s jelentős lírai költeményei (Ősz; Barátom, már elég). Megalapítja a Szovremennyik című irodalmi lapot, s befejezi történelmi értekezését Pugacsovról. Egy d'Anthés nevű francia emigráns, ki a fővárosi szalonok divatos hőse volt, feltűnően és otrombán kezdett udvarolni Puskin feleségének, aki éppen ekkor nagyvilági sikereinek csúcsán volt. Puskin párbajra hívta ki felesége becsületének védelmében, s ekkor érte halálos sebesülés: a golyó eltörte medencecsontját és szétroncsolta beleit. A párbaj után két év múlva, 1837. január 29-én halt meg. Halála nemzeti gyászt jelentett.